Shock!

Nem volt ez mindig így, de mára az EFOTT oly' mértékben távolra került a rock/metal vonaltól, amennyire csak egy efféle multikulti fesztivál azt megengedheti magának. Valahol a szervezők is érezhették azonban, hogy a dologban működik még a felhajtóerő, és az idei happening zárónapjára egy úgymond rocknapot hirdettek meg. Na jó, legyünk reálisak, mindez a teljesen indokolatlan módon, exkluzív magyarországi bulira megcsípett Volbeat köré épült fel, és a dánok neve manapság már nálunk is megmozdít annyi embert, amire egy komplett napot is rá lehet szervezni. Isten/ördög bocsássa meg nekem, de amikor a nagyszínpad aznapi fellépőinek teljes névsorával szembesültem, hangosan felröhögtem – szintén teljesen indokolatlanul persze. Az EFOTT aktuális törzsközönsége számára ez a Leander Kills – Tankcsapda – Depresszió sor még éppen az a biztonsággal tervezhető kategória, ami egy efféle nyári estén tuti befutó lehet. Mi egy roppant mozgalmas hét végén, a tiszteletköröket immár mellőzve, célzottan a Volbeat miatt érkeztünk a sukorói szabadstrandra.

Nem állítom, hogy a Velencei-tó partján berendezkedett EFOTT a világ legkönnyebben megközelíthető fesztiválhelyszíne, de némi tévelygés után sikerrel rátaláltunk a parkolóra, majd az embereket onnan a fesztivál bejáratához szállító buszjáratra (!) is, a beléptetést ehhez képest pedig aztán tényleg pillanatok alatt lezavartuk. Vacsoránk háttérzenéjeként a Téáenká-céessápédéá teljesen komfortosan hatott, továbbra sem tudnék egy rossz szót se mondani Lukácsék produkciójára, akik nem spóroltak se hanggal, se fénnyel, se tűzzel, és a kíváncsi tömeg fullosan meg is töltötte a színpad előtti teret. Porból és hangerőből nem lesz hiány, ezt mindjárt konstatálhattuk is, mielőtt lapjával beóvatoskodtunk az első sorok környékére, hogy a lehető legközelebbről élvezhessük az elvismetál ránckisimító hatását. Ebben a fesztiválos körben a Volbeat minimál körítéssel áll ki, a rendelkezésre álló félóra bőven elegendőnek is bizonyult a TCS-bazár eltakarítására és a színpad előkészítésére, így aztán Poulsenék percre pontosan kezdhettek bele körülbelül 75 perces műsorukba.

Úgy alakult, hogy egy hét alatt kétszer is láthattam a dánokat, először hétfőn, Chorzówban, a Guns N' Roses előzenekaraként (!), nyilván meglehetősen méltatlan körülmények között, még napfényben, a gigaszínpad legelejére száműzve. De nem is a Volbeatről lenne szó, ha nem használták volna ki maximálisan ezt a lehetőséget is, és az adott körülmények között pontosan ugyanazt a fun factort hozták az ötvenezres stadionban, mint a vasárnap a tóparton. Nagy különbség azonban, hogy az EFOTT-on már minden kizárólag róluk szólt, és ezt nem csak egy sokkal bővebb setlisttel, de jóval szélesebb jókedvvel is meghálálták. Nagy megfejtéseket nem volt érdemes keresni, ez valóban jutalomjáték, örömzenélés volt egy roppant hálás közönség előtt. Poulsen fel is emlegette párszor az öt évvel ezelőtti, izzadságszagú pecsás koncertet, mert valamiért azt hitte, hogy ismét a fővárosban vendégszerepelnek, vagy csupán el akarta spórolni a városnév megjegyzését, amiről viszont azt gondolom, hogy akinek külföldiként gondot okoz a Székesfehérvár név ütemes ismételgetése, annak semmi keresnivalója a zeneiparban.

Persze ez utóbbi csak vicc (mielőtt pc-náci olvasóink félreértenék), a brigád a megszokott, immár fesztivál-headliner sztárokhoz méltó, laza profizmussal dobta elénk a hallgatnivalót. A gépezetben láthatóan a sokadik kényszerű tagcsere (Kaspar Boye Larsen bőgős 2016-os érkezése) után tökéletesen összecsiszolódtak már a fogaskerekek, én legalábbis senki hiányát nem érzem, mindenki egyedi, markáns karakterrel bír a csapatban, és a színpad minden pontján akad szórakoztató esemény, nem csupán a frontember viszi a hátán a produkciót. A szett alapvetően egy biztonságos best-of volt, ahogy arra számítani is lehetett új album hiányában. A stílusgyakorlatnak tűnő, néhol már játszott új dalt (The Everlasting) mi nem kaptunk meg, volt ellenben rengeteg nóta a legutóbbi három lemezről, köztük a The Lonesome Rider, amit nem hittem volna, hogy hallhatok valaha is, pedig a Patás is fesztiválszínpadra teremtette ezt a nótát. A zenekar showmanjei, a szálkásított Poulsen és a kiszőrösödött Rob Caggiano továbbra is roppant szerethető módon alakítják a popsztárt, ennyinek pedig elégnek is kell lennie nem csupán egy törzskönyvezett rajongó, de egy mezei érdeklődő számára is.

El tudom fogadni azokat a véleményeket, amelyek a Volbeat kapcsán az egyívású zenét róják fel hibaként, de ők egyrészt valószínűleg nem hallgatják a csapat lemezeit, másrészt éppen ez a tény adja a kvartett karakterét, ahogy mondjuk a Metallica esetében is. Ez a bizonyos Volbeat-sound pedig ismét nagyot szakított ezen a nyárestén, és ezt egy totális teltház igazolta vissza a helyszínen. Nyilván szívesebben látnám őket újfent egy, a malmöihez hasonló, önálló arénakoncerten, de erre reálisan számolva majd csak jövőre lesz lehetőségünk, és addig is ez a „pótlék" tökéletesen kielégítette a hiányérzetemet. 16 dollars in a back street corner is enough for a beautiful day!