Shock!

Arénaturnén a Volbeat. Évek óta sejthető volt persze, hogy ez lesz majd belőle, mégis döbbenetes látni, ahogy mindössze néhány év következetes munkájával hova jutottak a dán elvismetalosok az E-Klub apró színpadától. Nem csupán a deszkák, de a produkció mérete is szépen kinőtte magát azóta, e mostani kör kulisszái pedig nem csupán az amúgy is meglehetősen szimplára vett pecsás koncerttel, de a VOLT Fesztivál nagyszínpadán megejtett fellépésükkel sem említhetők már egy lapon. Ezek bizony ugyanazok a helyek, ahol a Mötley Crüe vagy éppen Elton John is megfordult mostanság, amit látunk/hallunk, az pedig a már minimálban is farkasokkal táncoló Volbeat-jelenség 2.0-s változata.

Sajnos Michael Poulsenék Magyarországot (illetve rossz szokás szerint a komplett kelet-európai régiót) kihagyták ebből a körből, a hozzánk legközelebbi, bécsi állomás pedig egy szintén nagyon várt másik koncerttel ütközött a naptárunkban, így a turné második megállójára, a Budapestről nagyon könnyen megközelíthető Malmöre esett a választásunk. Bár Svédországban vagyunk, ezt a helyszínt tulajdonképpen csak egy híd választja el a dán fővárostól, így a Volbeat itt is tökéletesen hazai pályán érezhette magát. Természetesen totális teltház, mintegy 15 ezer ember várta epedve az éppen a nagyszerű Seal The Deal & Let's Boogie lemezét promotáló kvartettet, ami előtt természetesen a minőségi felvezetés sem maradhatott el.

A két előzenekar közül a pennsylvaniai Crobot igazi sötét ló volt számomra, retro hard rockjuk irányába önmagamtól talán nem is mozdulnék, hazudnék azonban, ha azt mondanám, hogy ebből a magas szórakoztató értékű csomagból kilógtak volna. Bár mindössze fél órát kaptak arra, hogy mutassanak valamit a színpad előterében, tompa dobozhangzással „támogatva", a nem ritkán az erősítőik tetején táncoló brigád mindent megtett annak érdekében, hogy felhívja magára a figyelmet, a nyakba húzott hangszerével, felhúzott játékautóként pörgő basszusgitárosuk pedig akár az este legőrültebb zenésze címet is átvehette volna, ami nem akármi ebben a társaságban. Sajnos hiába kezdtek azonban újabb és újabb dalokba, úgy tűnt, mintha kezdettől fogva ugyanazt az egy nótát játszanák, ami már elsőre sem tetszett igazán, így a gyors elköszönés nem járt komoly szívfájdalommal.

A gyors átszerelés után egyből kezdő Airbourne-ról első pillantásra kiderült, hogy ők már egészen más ligában játszanak, nem csupán a háttérvásznuk, de a karizmájuk is arénaméretű, és egészen lazán belakták ezt a hatalmas teret is, mintha csak a fiatal AC/DC csöppent volna ide hirtelen. És valóban, ők voltak azok. Esetükben egyszerűen nem lehet, de nem is mindenképpen muszáj elvonatkoztatni Anguséktól, és bár a zene itt sem egészen az én esetem, O'Keeffe-éket egyszerűen nem lehet nem szeretni. Meglepő módon részben saját színpadtechnikával (ide értve a füstöt köpő, impozáns Marshall-sort), saját fényekkel dolgoztak, és akkora tapsot kaptak, hogy arra talán még Poulsenék is felfigyeltek a színpad mögött. Élőben totálisan egyszemélyes ez a show, de a roadjának nyakában egészen a keverőig utaztatott frontember, Joel O'Keeffe van akkora arc, hogy ez önmagában is elegendő.

Játszhatnak bármekkora színpadon, a Volbeat mindig Volbeat marad, ami azt is jelenti, hogy egy-egy újabb koncertbeszámolónál már gyakorlatilag lehetetlen újat mondani velük kapcsolatban. Ha azonban az év minden napján lehetőségem lenne megnézni őket, talán mind a 365 alkalommal ott lennék a színpad előtt, annyira igényli a szervezetem ma is az általuk kínált élményt. Igen, akad itt új arc is a basszusgitáros (Kaspar Boye Larsen) személyében, aki természetesen szintén nem egy színpadhoz ragasztott talpú figura, de jelenléte az összképen a legkisebb mértékben sem változtat. Mihály ezúttal Bathory-pólóban ragasztotta magára a figyelő tekinteteket, és magától értetődő könnyedséggel hozta az egyáltalán nem könnyű dallamok hátán azt a zseniális torkú frontember-karaktert, ami ennek az egésznek a lényege.

Ahogy említettem, a háttérben viszont olyan pazar technika dolgozott a dánok keze alá, amit esetükben még aligha láthattunk. A hatalmas hátsó kivetítő és a rámpákkal áthidalt, kétszintes színpad konkrétan a nagy példakép, a Metallica megoldásait idézte, és persze a megvalósítás is hasonlóan prémium minőségű volt. A háttérben váltakozva az újkori western koncepcióhoz igazított grafikák vagy maguk a zenészek voltak láthatóak, Jon Larsen dobost gyakran két kameraállásból is mutatva. Az alkalmanként X-et formázó, vagy csak szimplán le-fel mozgó fényhidak is extra attrakciót jelentettek, bár úgy érzem, utóbbit fogják még ötletesebben is alkalmazni a későbbiekben. A fények pedig mindeközben tényleg olyanok voltak, hogy végleg elvesztettük a kapcsolatunkat a késő őszi, szürke külvilággal.

A huszonegy dalból álló program természetesen a „kötelezőket" hozta, hiszen nem kevesebb, mint hét tételt préseltek bele az új lemezről, ezek mellé pedig tényleg csak az elmaradhatatlan darabok férhettek be, a műsor pedig annyira tömény és elemi volt, hogy zömmel a konferanszok is elmaradtak útközben. Ami viszont a közönséget illeti, majdnem-hazai pálya ide vagy oda, nem mondhatnánk, hogy a legőrültebb Volbeat-rajongók gyűltek össze aznap Malmöben, beszédes, hogy például első nekifutásra mindössze három fiatalt sikerült csak felcsábítani a ráadásban a színpadra, plusz mintegy öt-hat fő részvételével valószínűleg a világ legkisebb circle pitjét is sikerült megalkotni (Poulsent idézve: „Come on, are you retarded?!"). Nem mintha ez megakadályozott volna bennünket abban, hogy maximálisan élvezzük ezt a tényleg minden igényt kielégítő, euforikus száz percet.

Imádtuk, imádjuk, és legközelebb is imádni fogjuk.

Fotó: Volbeat