Shock!

A Mafia debütáló lemeze nem igazán győzött meg, de élőben becsületesen nyomultak, főleg annak fényében, hogy saját dobosukat nélkülözniük kellett, és beugró ütőssel küzdötték végig a koncertet. Ennek ellenére teljesen feszesen, összeszedetten játszottak, ráadásul a deszkákon több daluk is lényegesen jobban működött, mint az albumon.

A hangzás sajnos nem igazán kedvezett nekik, így a két gitár ereje igazából csak a záró Töltény (és rajta a neved) alatt mutatkozott meg, a szerzeményeket illetően pedig összességében ugyanaz volt a benyomásom, mint az Aki mindent lát… hallatán: leginkább Hamza Gábor dallamain kellene alakítani itt-ott, és máris klasszisokkal ütősebb lehetne ez a riffes rock/metal zene. Gábornak amúgy élőben is jó erőteljes torka van, ha kiereszti, ami benne van, szóval korántsem veszett fejsze nyele a dolog, bár frontemberként még elég visszafogottan viselkedik, ráadásul a csapat lelkesen, élvezettel zenélt. Ha kitartóak lesznek és kicsit jobban ráfekszenek a dalokra, refrénekre, a Mafia műhelyében még nagyon pofás dolgok is születhetnek néhány éven belül. A közönség nem igazán ismerte a zenekart, így eleinte inkább csak figyelgették a produkciót, de a nagyjából 40 perces játékidő végére azért érezhetően szereztek maguknak pár barátot.

Aligha oktalanság azt feltételezni, hogy amennyiben egy zenekar már felszállóágban képes teltházat csinálni a híresen kiszámíthatatlan ízlésű, az új zenékre lomhán és lassan rácsodálkozó Magyarországon, az lesz még ennél sokkal nagyobb is. Eredetiségének és jó dalainak köszönhetően a Volbeat Európa-szerte megfogta az emberek képzeletét, a dugig telt (azért is!) E-Klub láttán pedig tényleg nem volt nehéz elképzelni, ahogy pár év múlva a Petőfi Csarnok színpadán játsszák majd az aktuális nótákat… Az ökörnyire hízlalt riffekre érkező, poposan fogós rágógumidallamok révén akár a mainstream áttörés sem tűnik elképzelhetetlennek a dánoknál, ami ugye otthon már elég keményen be is jött a csapatnak. Ehhez persze egy, a Mascotnál tőkeerősebb és befolyásosabb kiadóra is szükség lesz, de ami késik, nem múlik… Nem véletlen, hogy a színfalak mögött a pletykák szerint már a major lemezcégek is ölre mennek a Volbeatért.

Michael Poulsenre rá lehet sütni, hogy immáron három lemezen vezette elő ugyanazokat a trükköket, dallamfordulatokat – sőt, akár az eddigi életmű konkrét riffjeit, nótáit is párhuzamba lehet állítani egymással –, és én is kíváncsi vagyok arra, vajon képes lesz-e hosszabb távon újat mutatni a Volbeat, de az egészen biztos, hogy napjainkban kevés olyan szórakoztató koncertbanda mozog a rockszíntéren, mint ők. Ráadásul iszonyatosan ritka az olyan zene, ami ennyi teljesen különféle vonalról érkezett embernek jöhet be egyszerre: a Népligetben is a szénné vart hardcore fanatikusoktól a piercingelt szájú, kockásgatyás rockabilly-arcokon, kikent-kifent, tűsarkú csizmás csajokon és Ossian pólós középiskolásokon át egészen a konszolidált kinézetű átlagpolgárokig terjedt a skála.

Az elementáris erejű tavalyi szigetes koncert után nagyon reménykedtem egy hazai klubbuliban, és szerencsére nem kellett csalódnom: Poulsenék zenéje valóban ebben a közegben üti a legnagyobbat. Eleve teljesen élvezhetően szóltak, ami ezen a kifejezetten rossz akusztikájú helyen alapból csodaszámba megy, és ugyan kevésbé ereszdelahajam-jelleggel hozták magukat, mint a fesztiválbulin, a frenetikus hangulat így is adott volt. Igazság szerint nehéz mit írni a Volbeatről anélkül, hogy az ember átmenne üres szócséplésbe, mert csak akkor érthető meg teljes egészében, mitől annyira jó és különleges ez a banda, ha személyesen látod, amint Poulsen a legkisebb erőfeszítés nélkül keni kenyérre a lába előtt tomboló többszáz embert. Született rocksztár a figura, aki két rongylábú metal’n’roll között képes fésűvel megigazítani előzőleg gondosan belőtt, ám a vehemens ugrálás közepette elmozdult séróját, sőt, a Mary Ann’s Place előtt még némi pénzt is adott a közönség egyik tagjának, hogy menjen és vegyen rajta egy Volbeat pólót a merchpultnál. Szerintem ilyet sem láttam még soha az életben… Persze a fanyar humorú tréfálkozás mellett Michael úgy vezényli a bandát, ahogyan azt a nagykönyvben megírták, jóformán tökéletesen hozza a cseppet sem könnyű énektémákat és a pofás riffeket, szólókat is. A többiek messze nem ilyen karakteres figurák, nyilvánvalóan a frontember adja el a zenekart, de azért ennek ellenére sem lebecsülendő a másik három arc szerepe, hiszen tanítanivalóan dolgoznak a főnök alá.

Előzetesen arra számítottam, hogy a friss Guitar Gangsters And Cadillac Blood lesz majd fókuszban, de végül teljesen egészséges arányban válogattak a három eddigi albumról. A legnagyobb beindulást – akárcsak a Szigeten – talán most is a Sad Man’s Tongue okozta, bár nálam ezúttal nem ez, hanem az A Moment Forever vitte el a pálmát, de a The Garden’s Tale-t is különösen jó volt hallani. És mi más igazolhatná ékesebben a Volbeat révbe érkezését annál, hogy ma már lazán ki merik hagyni a programból az I Only Wanna Be With You feldolgozást, és ez ráadásul senkinek sem okoz lelki törést?

Akárcsak a Szigeten, a banda most is egy tökéleteshez közelítő, agyig felpörgetett rock’n’roll bulit csinált: üresjárat és leállás nélkül, atomfeszesen nyomultak majdnem másfél órán keresztül, a zsúfolásig megtelt klub közönsége pedig magából kivetkőzve őrjöngött. Jobb, ha mindenki beletörődik: amennyiben nem szúrnak el valamit nagyon csúnyán, a Volbeat garantáltan a következő évek egyik meghatározó csapata lesz.