Shock!

Így születnek hát a legendás esték. Kultikus jelentőségű események, melyek látogatottsága az idő múlásával arányosan nő, ahogy egyre többen fedezik fel, utóbb miről kérdezik majd őket rugalmasabb gondolkodású ismerőseik és leszármazottaik. Olyan skandináv éjszakát élhettünk át a Dürerben, ami metal-történelmi jelenőséggel inkább, objektív értékekkel kevésbé bírt, és amelynek főzenekara mellesleg a Vreid lehetett volna.

Szokatlan volt számomra már az esemény felvezetése is, illetve a fókusz előzetes áthelyeződése a fellépők névsorán. A három érintett norvég brigád közül a black 'n' rollban utazó Vreid még februárban kihozott egy kellően mocskos, mégis erősen slágergyanús összeállítást, a Welcome Farewell azonban valahogy mégsem vált visszatérő vendéggé a lejátszómban. Bemelegítő bandaként ugye már léptek fel nálunk – e funkciójukban nem is vallottak szégyent –, most mégis erősen kérdőjeles volt, mennyi vizet zavarnak headlinerként egy olyan avantgarde legenda mellett, mint a Solefald. Cornelius Jakhelln pimasz kis csapatát nyilván nem az egyébként meglepően jóképűre szálkásított, két évvel ezelőtti Norrøn Livskunst album sikere kergette a deszkákra, sokkal inkább a túlélésre játszanak ők is. Ezt a megérzést az a tény is aláhúzza, hogy a merchpult kínálata saját kiállításuknál sokkal jobban „ki volt találva". Amikor ráadásként kiderült, hogy az eleve csupán kéttagú banda fele – Lars Are „Lazare" Nedland billentyűs / dobos / frontember – nem vesz részt a koncerten (ő Bécsben csatlakozott a turnéhoz), akaratlanul is elkezdtem az este viszonylag „névtelen", hazánkba először látogató előzenekarára hegyezni magam.

Az általam is agyondicsért Ænigma megjelenése előtt csak a beavatottak sejtették, hogy az In Vain kristiansandi műhelyében egy, a kedélyeket alapvetően felforgató alkotás formálódik. A kapcsolódó interjúból az is kiderült, hogy ez a meglepetésszerű, teljes pályás letámadás hosszú évek tudatos építkezésének eredménye, amit ráadásul amatőr körülmények között (értsd: munka mellett), az iskolapadból épphogy kikerülve abszolváltak ezek a kölyökképű zsenik. A dicséreteket elzengtem már máshol, a lényeg alább: aki prog/death hívő létére kihagyta ezt az estét, minimum két igazolatlan órát gyűjtött be. Ez a mulasztás persze utólag jóvátehető, de az első találkozás jelen élménye megismételhetetlen, pláne ilyen körítéssel.

Előzetesen annyit tudhattunk, hogy a Solefaldot az In Vain legénysége egészíti ki koncertképes társulattá, utóbb azonban egyéb ínyencségekre is fény derült a srácok környékén. A Sindre Nedland billentyűs/énekes, Andreas Frigstad énekes és Johnar Håland gitáros/dalszerző képezte zenekari mag a hivatalos felállásban szereplő további tagok egyéb elfoglaltságai – zömmel külföldi munkavégzés – miatt az In Vain olyan muzsikusokkal egészült ki erre a turnéra, mint a basszer Alexander Bøe (From Strength To Strength), a szólógitáros Petter Hallaråker (Rendezvous Point) és nem utolsósorban a dobok mögött az ifjú zseni, Baard Kolstad (Borknagar). Mivel a Solefaldból hiányzó Lazare testvére, Sindre eleve jelen volt, természetszerűleg adta magát a beugrás lehetősége, ami azután valósággá is vált, hasonló gördülékenységgel. Akárhogy is, ekképpen közel két órán keresztül láthattuk színpadon az In Vain zenészeit, mit is kérhettem volna többet?

20 óra magasságában mindössze két alapkérdés várt megválaszolásra: egyrészt, hogy miként lesz képes funkcionálni a komolyabb rendezvények megtartására már több ízben alkalmatlannak bizonyult kisterem, illetve hogy ezt a cseppet sem egyszerű, sűrűn rétegzett zenét miként lesznek képesek megszólaltatni és színpadra vinni koncertrutinnal alig rendelkező, alkalmi társulataink (legyen szó akár a Solefaldról, akár az In Vainről). Nos, a kezdeti mosoly annak ellenére ott ragadt az arcomon az In Vain fellépésének bő ötven percére, hogy a hangzás csupán alulról súrolta az elviselhetőt, a gyér számú közönség pedig meglehetősen hűvösen szemlélte Hålandékat. Nem csupán a netes reakciók jelzik azonban, hogy a színtér rajongói felfedezték maguknak a zenekart, a helyi szervezők is bővített műsoridővel igyekeztek kiszolgálni bandát, és persze a fonalat percről percre egyre inkább elkapó nézősereget is.

Szóval az a bizonyos vigyor elsősorban az In Vain kiállásának szólt, és még akkor is indokoltnak tartottam, ha a termetes szőke főnök, Johnar zömmel szégyenlősen a gitárnyakat bámulta és legfeljebb szolidan bólogatott, a frontember Andreas pedig arcban erős hétvégi motoros módjára viselkedett. A relatív tapasztalatlansága ellenére testvéréhez mérhető karizmával bíró Sindre ellenben vitte a prímet: a billentyűs hangulatfestést nagyjából a számítógépre hagyta és helytakarékosan csupán az énekre koncentrált, hatalmas átéléssel, de néhol (talán a kontroll folyamatos hiányosságai miatt is) szétcsúszva a nagyívű dallamok között. A beugró zenészek teljesítménye mindezen felül is rendkívül meggyőző volt: a mélynövésű Petter lazán dobált, irgalmatlan szólói, a magát kátaitamásosan megszerettető, folyamatosan mosolygó és fejét rázó Alexander markáns bőgőjátéka és dallamos vokáljai, no és a megrázóan antisztár kinézetű Baard lendületes, feelinges dobmunkája egyaránt első osztályú volt.

Az In Vain hosszú szerzeményeiből a grátisz percekkel együtt sem férhetett bele túl sok a műsoridőbe, mégis büszkén idézték meg mindhárom albumukat a setlistben. Eleve a Mantra nyitó dalával indítottak (Captivating Solitude), utóbb a Dark Prophets, Black Hearts szólt még erről a vitatott anyagról. Később a zseniális Ænigma bemutatásán felül igazságot szolgáltattak az elsősorban a zord hangzás által hátráltatott, de így is számos ihletett pillanatot hozó debütnek (The Latter Rain) is. Már pusztán az, hogy öten egyensúlyoztak a kontroll-ládákon, és ebből négyük elé mikrofon is került, látványossá tette az előadást. Messzemenő következtetéseket ebből a fellépésből levonni persze nem szabad, de az élmény, hogy mindezt a banda korai szakaszában együtt átélhettük, már mindenképpen a résztvevőkkel marad. Az In Vain élőben is megugrotta a lécet, felsőbb osztályba léphet.

Valahol tudat alatt sejtettem, hogy innentől kezdve fokozatosan hanyatlani fog számomra az este fénye, és nem is csalódtam (kellemesen). Eleve igen nehéz objektíven írni egy Solefald fellépésről, eklektikus muzsikájuk sem volt soha a szívem csücske, ez a koncert összességében mégis elsöprően sikerült. Egy újabb gitár (Cornelius nyakában) csatlakozott a kakofóniához, a bárdolatlan hangmasszából pedig olyan klasszikusokat lehetett kihámozni, mint a The USA Don't Exist, a Sun I Call, vagy zárásként a legelső Solefald szerzemények egyike, a When The Moon Is On The Wave. A programnál azonban messze lényegesebb volt a koncert aurája, Cornelius visszafogottan is lehengerlő stílusa és a termet hirtelenjében feltöltő nézősereg alkoholban is megúsztatott lelkesedése. Ezek összessége alól pedig mégannyira ambivalens érzéseim ellenére sem igen akartam/tudtam kivonni magam.

Az egységes katonai öltözékben militáns hangulatot imitáló brigád egészen meglepő, klasszikus skandináv távolságtartástól mentes örömzenét mutatott be, a fokozódó nemzetközi helyzetben és a mértéktelen lazaság jegyében Cornelius idővel még a felsőruházatától is megvált. A hangzás permanens fogyatékosságaihoz ekkorra már minden jelenlevő hozzászokott, a fellépők mosolya pedig a hatást jócskán visszafogó, statikus fények ellenére is maximálisan őszinte maradhatott. Az est hőse címet Sindre Nedland egyhangú pontozással vitte el, ahogy két csapatot is frontemberként segített, majd a folyosókon a rajongókkal is még hosszú időn keresztül, hasonló lelkesedéssel foglalkozott. Bár vélt/valós művészi értékei mellé a Solefald újfent nem tudott teljes mellszélességgel odaállítani, ahogy korántsem biztos, hogy egy esetleges legközelebbi önálló fellépésüket is megtekinteném, mégis: csemege volt ez a javából, pózok és mellébeszélés nélkül. Egyszóval: respekt.

Az In Vainnek megszavazott extra műsoridő okán a három zenekarnak nagyjából azonos, egy-egy órányi lehetősége volt a bizonyításra, a színpadképet mégis láthatóan a Vreid fogadására rendezték be. Látványos volt az erősítők feldíszítése az friss album zseniális designjának jegyében, a kvartettre fogyatkozott létszám pedig akár komolyabb színpadi akcióra is teret adhatott. Ez utóbbiból azután több okból sem lett semmi: a csapatra szabott, színvonalas merch-egységcsomagban felvonuló, egyben az este legrutinosabb társulata egyszerűen nem talált a közönségére, amely a Solefald orgiája után inkább a folyosón időzött, vagy nemes egyszerűséggel nyugovóra tért. A Motörhead óta pedig azt is tudjuk, ez az alapvetően fakanál egyszerűségű, ez esetben északi hangulatokkal csinosan feldíszített muzsika tisztességtelen hangzással villámgyorsan halálra ítélhető – itt is ez történt. Innentől kezdve a kínos lebőgéssel mindössze a Sture Dingsøyrék profizmusa állt szemben.

Mindjárt két nótával indítottak a remek új anyagról a The Ramble és a The Reap képében, majd szinte a teljes Welcome Farewell terítékre került, olyan örökzöldekkel tarkítva a programot, mint például a Songen Åt Fangen a debütről vagy végszóként a Pitch Black. Teljesítményük a fenti okok miatt is hűvös és higgadt maradt, de kötözködésre nem adott alkalmat. Statikus kiállásukkal is csak a kontrasztot növelték az őket megelőző fellépőkhöz képest, összességében itt és most is valójában egy szimpatikus bemelegítő brigád szerepét játszották el azon keveseknek, akik áldoztak még rájuk a szerda esti lázból. Nem tudom, más helyszíneken hogyan működött ez a turnéösszeállítás, itt sajnálatos módon elvérzett Vreidék becsületes iparosmunkája. Ahogy pedig végül a teremből kiléptem, és jobbra néztem, azt kellett látnom, hogy mindeközben Solefaldék még mindig a merchpultnál élvezték a reflektorfényt. És ezzel így ebben a formában egyet is tudtam érteni.

Janus-arcú, cseppet sem közhelyes tapasztalatszerzés volt ez az este Norvégföldön. Büszke lehet rá mindenki, aki részese volt.