Shock!

Ha Barba Negra, akkor részemről egy újabb minifesztivál az extrém metal színtér tetszés szerinti részhalmazának, nagy nevek és hasonlóan érdekes csemegék társaságában. Ezt ígérte ez az este is, a headliner pozícióban ezúttal a black metal üdvöske Watainnel, illetve a mindig megbízható teljesítményt nyújtó Rotting Christtal és fekete lóként az abszolút kult Profanaticával. A körítésre pedig ezúttal sem lehetett panasz, a Barba továbbra is remek helyszínt biztosít ezekhez az alkalmakhoz, termében kényelmesen megférnek a fanatikusok és szimpla érdeklődök egyaránt. Magamat egyértelműen az utóbbi csoporthoz soroltam most is, és kimondottan kellemes előérzettel néztem az este elébe.

A Profanatica tipikusan az a banda, amit meg kell közelíteni, hogy tudd, mivel is állsz szemben. Abból az erőtlen, viszont fájdalomküszöb közelébe hangosított búgásból, ami ellenkező esetben eljut hozzád, esélyed sincs megállapítani a connecticuti Legenda mibenlétét, amely első látásra (és aztán másodikra is) több, mint pusztán meghökkentő. Középen, a dobok és a mikrofon (!) mögött foglal helyet mindennek letéteményese, Paul Ledney mester (ld. még Havohej, Incantation), aki még bőven a hősidőkben alapította meg az itt szemrevételezhető szörnyeteget, hogy pár év működés után gyorsan el is vágja a torkát, majd aztán az ezredforduló környékén újra életre hívja. A Profanatica azóta is többé-kevésbé aktívnak tekinthető a színtéren, idén például egy EP-vel jelentkeztek. A színpadon mindez úgy képződik le, hogy két egyencsuhás hangszeres fog közre egy hosszú ősz szakállú, az élettől láthatóan meggyötört, a minimál dobszerkóra roskadó öregebbet. Mondanom sem kell, zeneileg majdnem értékelhetetlen az előadás, és a rettenetesen betegen megszólaló dobokkal sújtott előadás a gyorsabb témáknál (ebből elég sok van) már-már komikusnak hat. Amikor viszont lelassulnak, és Ledney lábai is életre keltek, megcsillanni láttam valamit a Legenda kultikus fényéből. Ősborzalom de luxe, részünkről a megtiszteltetés!

A Rotting Christ státuszát előzetesen nemigen tudtam belőni ezen a turnén, de a kivonulás után hamar választ kaptunk erre a kérdésre – nem éppen a legpozitívabbat. Két éve, amikor legutóbb ugyanitt összefutottunk, szóval már akkor is hiányérzetem volt a színpad puritánsága miatt, a görög arcok dark metal színházának ugyanis szerintem elengedhetetlen kellékei lennének a díszletek. Saját érdekemben is beszélek ezzel, hiszen sosem csináltam titkot abból, hogy a zenekar újkori muzsikája önmagában nem hordoz annyi izgalmat, hogy tartósan hallgassam. Sakis Tolis és társai viszont elfogadták azt a kompromisszumot, hogy miként legutóbb az Inquisition, most a Watain lopja el előlük a showt, ők pedig cserébe nagyobb közönség előtt, komolyabb technikai háttérrel kisegítve játszhatnak estéről-estére. A banda ilyen körülmények között is nyilvánvalóan hozta a kötelezőt, egy új dalt is bemutatva a már nagyon időszerű, majdani új albumukról, és kellően fel is lelkesítette a színpad előtt várakozókat. Szokás szerint egyik introtól hömpölyögtünk a másikig, a frontember vidám akcentussal előadott felkonfjai kíséretében, a fejemet felkapni is leginkább csak a Thou Art Lord-feldolgozásra (Societas Satanas) tudtam, amikor azonban bő negyven perc után bejelentették az utolsó dalt, még így is meglepődtem. A görögök jöttek, láttak, hazamentek.

Ezek után lekerültek végre a színpad hátsó régióiról is a leplek, és amikor a függönyt fél tíz körül elhúzták, teljes pompájában megcsodálhattuk végre mindazt, amiről az este valójában szólt. Mert mondjon bárki bármit, a Watain sokkal inkább színházi társulatként, mint pusztán zenészek gyülekezeteként járja a világot – vagy mondjuk úgy: megadják a módját. Egy komolyabb vas-műszaki bolt árukészletét pakolták a deszkákra, amit túlfűtött piromániával turbóztak fel, és még véletlenül sem mondom azt, hogy mindez nem nézett ki baromi hatásosan. A banda kiállása amúgy engem határozottan a Satyriconéra emlékeztet a színpadi kellékként is remekül mutató, lóhajú zenészekkel, és egy visszafogottan viselkedő, de így is rendkívül szuggesztív frontemberrel. Filmre kívánkozó, remek hangzással támogatott, nagyon látványos showt kaptunk, elismerésre méltóan profi közreműködőkkel, amelynek nem igazán akadtak mélyebb rétegei, de így is kimondottan élvezetes maradt.

Óriási, elmondhatatlan volt a kontraszt a Sinsaenum düreres kínjaihoz viszonyítva, ami viszont változatlan, hogy a koncert vége felé közeledve itt is Csihar Attilát szólították a mikrofonhoz, akivel közösen a Beyond című Tormentor-klasszikust vezették elő a svédek. Ezek után panaszra igazán nem lehetett okunk, hiszen a rendkívül látványos előadás mellé a hangulati csúcspontot (persze kinek mi, számomra ez volt az) is megkaptuk. Maga a program egyébként teljesen korrekt áttekintést adott a Watain két évtizedes (!!) életművéről, fókuszban természetesen a friss album, a Trident Wolf Eclipse számomra nem túlzottan emlékezetes dalaival. Bár nyilvánvalóan az előzenekarok is profitáltak valamicskét ebből az estéből, a dicsőség csaknem teljes egészében Erik Danielssonéké, akik roppant következetességgel akár a Dimmu Borgir trónjára is esélyes alakulattá gyúrták ki magukat az elmúlt időszakban. Ha nem is okvetlenül az én értelmezésemben játsszák a black metalt, az elismerő csettintés mindenképpen jár nekik.

Fotó: Barba Negra Music Club