Shock!

Úgy tűnik, ez egy olyan év, amikor bizonyos zenekarok többször fellépnek nálunk (mondjuk ezzel a csúcstartó a The Dead Daisies lesz, akik decemberben harmadik (!) koncertjüket adják majd). A német illetőségű Critical Mess májusban már megfordult nálunk a Six Feet Underrel, amit ugyan kihagytunk, így némiképp felkészületlenül ért minket a fronthölggyel gyaluló death metal brigád a Dürer nagytermében, ahol… alig lézengett pár ember. És ezt a pár embert értsd most szó szerint, noha ekkor még azt gondoltam, hogy biztos csak az érdektelen elő-előzenekarok miatt nincs még ott senki. Aztán nem így lett…

2018-ban tényleg csak az ütközik meg egy öblös férfihangon hörgő vékony lányon, aki kómában töltötte az elmúlt tizenöt évet, így az olykor kerengő dervisként a színpadon köröző Britta sem okozott különösebb megrázkódtatást senkinek. A Critical Mess becsületesen küzdött azon hat és fél ember elismeréséért, akik hajlandóak voltak megnézni a hangversenyüket. Bennem nem okoztak se törést, se pozitív visszhangokat nem keltettek, és úgy vélem, átlagos death metaljuk átlagos figyelmet fog kelteni a világ erre fogékony rajongói között.

A dán Hatesphere régóta a kedvenceim közé tartozik a slayercopy thrash metal műfajon belül, ennek ellenére – ha emlékeim nem csalnak – még egyszer sem láttam őket élőben. Épp ideje volt tehát, és van rá esély, hogy november 8-án újrázom belőlük, ha már ismét erre járnak a Decapitateddel. A recepten nem változtattak sokat az elmúlt években, groove-os, tikatikás thrasht játszanak, ami mindig jókedvre derít és nonstop vigyorgásra késztet. Mivel gyakorlatilag az egyetlen ős-tagon, Peter „Pepe" Lyse Hansenen kívül elég nagy volt a jövés-menés a zenekaron belül, a neten megtalálható az idővonal a huszonpár közreműködővel, akit ez érdekel. Nem tartok névsorolvasást, meg amúgy sincs túl nagy jelentősége, hogy kik zenélnek a csapatban, tőlük pont elég volt a lemezeken hallható kiszámítható thrashelés.

A napokon belül megjelenő Reduced To Flesht egyelőre csak szóban reklámozták, ha minden igaz, nem játszottak róla semmit, majd talán novemberben. Mindenesetre remek egyensúllyal válogatták össze a gyorsabb és a középtempós, igazi döngölős korábbi számokat, és a már addigra összegyűlt, saccra huszonhárom ember is elég lelkesen fogadta őket (bár azért látszott a srácokon, hogy valamivel nagyobb közönségre számítottak). A Resurrect With A Vengeance például tök nagyot ütött így is, de mondjuk én alapból kedvelem az ilyen típusú, lassan gyilkoló dalokat.

Tizenkét számos szettel érkezett a nemzetközi Sinsaenum, és a sokat sejtető Facebook- és Instagram-fotók alapján sejteni lehetett, hogy ki lesz a meglepetésvendég, ha már erre járnak, na de kezdjük az elején. Például azzal, hogy még mindig alig-alig lettek többen a nézőtéren, én pedig tényleg nem emlékszem, mikor voltam ennyire gyéren látogatott koncerten utoljára a Dürerben. (Csak lábjegyzetben említeném meg, hogy a durvább zene közönsége mennyire jó fej tud lenni, mikor odamegyünk a színpad elé fotózni pár percig, ellentétben az entellektüellnek tartott prog zenék rajongóival, ahol több alkalommal is kimondottan tahó és rosszindulatú emberekbe botlottam mostanság meg korábban is). Koncertdömping van, ez tény, de valahogy mostanában tényleg olyan eseményeken fordultam meg, ahol inkább a helyet kellett keresni, nem az embereket. És ugyan annak örültem, hogy nem kellett nyomorognom és végre láttam is, meg hát pár méterről nézni Joey Jordisont mégiscsak szürreális élmény egy ős-Slipknot rajongónak, de azért ez a zenekar bőven többet érdemelne. Annak ellenére is, hogy rétegműfaj ez a fajta blackes, extrém death metal. Így eléggé kínosan éreztem magam ezért, remélhetőleg a zenekart nem érintette ANNYIRA rosszul a foghíjas nézőtér.

Idén nyáron jelent meg a második teljes albumuk, amit egyelőre nem hallgattam annyira szét, mint 2016-os elődjét, de érzésem szerint most be fog ragadni a lejátszóba egy időre az is. A zenekar ügyesen adagolja a dalait, a két lemez mellett EP-ket és kislemezeket is kiadtak, kicsit fájlalom is, hogy a koncerten is elhangzott, gyomorba maró Hooch például nincs a kettes lemezen, pedig ott lenne a helye, még ha speciel Melvins-feldolgozás is. Értelemszerűen az idei anyagot reklámozták, ezért a Repulsion For Humanityvel nyitottak, de nem estek túlzásba az új dalokkal, vegyesfelvágott módon rakták össze a setlistet, sok elsőlemezes dallal, meg pár „máshol futott még” szerzeménnyel. Alapvetően Frédéric Leclercq bandája a Sinsaenum, ahol csillapíthatja a súlyosabb zenék iránti olthatatlan szomját – hozzáteszem, nagyon jól teszi –, és ugyan ebben a műfajban az ízlésemnek való melódiákkal játszanak, számomra mégiscsak Joey Jordison a titkos ütőkártya ebben a zenekarban. Jordisonért komolyan kellett aggódnunk pár éve a Slipknotból kikerülése körüli/utáni elég súlyos betegsége miatt, meg hát értelemszerűen lelkileg is megviselte őt, hogy gyökeres fordulatot vett az élete minden szempontból, de úgy tűnik, megtalálta a helyét egy időre.

Ahogy a miniatűr Gene Hoglan (copyright by K.G.) beül a dobok mögé, életre kel, mint akibe belenyomtak egy jó nagy adag szteroidinjekciót, és úgy dobol, mint aki az életéért küzd. Ami egyébként akár lehet is, hiszen láthatóan ez az élete, és ahogy néha ki-kipillant a közönségre, villázva vagy delejesen ránéz valakire, teljesen földöntúlivá válik a tekintete, mint aki nem is ebben a dimenzióban mozog – vagy divatosan azt is mondhatnám, hogy flow-élményt él meg a dobok mögött. Meg csak annyit mondok csendben, hogy még mindig erőteljesen érződik a mágia a dobjátékában, ami miatt átvedlettem zöldfülű rajongóvá, és fékevesztetten ugráltam – szigorúan belül tobzódva. A The Final Resolve-nál egy plusz ütős is a színpadra érkezett, aki miatt tényleg kicsit Slipknot-érzésem lett, főleg ha Jordison ütemesen lobogó haját és pörgetéseit figyeltem közben. Ez a csávó még mindig mániákus, mint ahogy az Frédéric Leclercq és Stephane Buriez is, akik a dallamos gitárszólókkal feloldották a sírontúli hangulatot árasztó riffeket.

A színpadon főleg a vokalista Sean Zatorsky mozgott, akit nem nagyon zavart, hogy negyvenen figyelik, főleg, hogy a közönség is szép lassan bemelegedett és lelkesen reagált. De az igazi ovációt persze az két utolsó dal kapta, amikor az előre beharangozott vendég, Csihar Attila is színpadra lépett. Világpremier volt meg számomra is valamennyire, hiszen sosem láttam még Attilát színpadon. Kétségkívül karizmatikus figura, még akkor is, ha a rá eső szöveget nagyrészt a színpadra ragasztott papírlapokról olvasta. És ugyan meg lehet nézni YouTube-on, de élőben azért elég masszív energiákat mozdítottak meg. Ott és akkor néha olyan kényelmetlen kisugárzással bírtak, hogy simán el is hittem nekik, hogy holdtöltekor kecskegidát áldoznak és fekete macska szőrével ízesítik a reggeli kávéjukat, amely tévképzetekre aztán koncert után rá is cáfoltak, hiszen roppant kedvesen társalogtak mindenkivel, és türelmesen dedikáltak. És ez az, ami még igazi hab volt a tortán, nemcsak nekem, hanem néhányunknak, akik ottmaradtunk még egy ideig. A kötelező dedikálások, közös fotók után Jordison is barátságosan és hosszan beszélgetett bárkivel, és megfontolt negyvenesként abszolút jófej módon igyekezett lebeszélni a rajongó kiscsajokat, hogy kézfejre, karra tetováltassák az aláírását. Rendkívül pozitív, kellemes csalódást jelentett számomra, még ha a tekintete nem is feltétlenül vidám személyiségről árulkodott.

Nem tudom, hogy lesz-e ezek után legközelebb, de ha mégis, legalább háromszor ennyien várjuk őket, oké?...