Helyből elég jól hangzik, ha valahol Joey Jordison (Slipknot, Scar The Martyr, Murderdolls), Frederic Leclercq (Dragonforce) és Csihar Attila (Mayhem) dolgozik együtt, pláne, ha még csatlakozik hozzájuk Sean Zatorsky (Daath) is, illetve cementnek ott áll mellettük két igaz underground harcos is Heimoth basszer (Seth) és Stéphane Buriez gitáros (Loudblast) személyében. Persze az évek során az ember automatikusan óvatosabb az úgynevezett szupergroupokkal szemben, de a Sinsaenumnál már az előzetesek alapján is sejteni lehetett: ennek a projektnek valóban van miértje.
A Sinsaenum alapvetően Leclercq agyszüleménye, a fő dalszerző is ő volt, de Joey Jordison stílusa annyira jellegzetes, hogy természetesen ő is elég rendesen rányomta bélyegét a végleges anyagra. Stílusát tekintve a zene leginkább még a death metalhoz áll közel, de semmiképpen se valami vegytiszta dologra gondolj: néhol elég jelentős blackmetalos befolyásoltság érződik úgy konkrét zenei-hangszerelési megoldásokban, mint hangulatilag, és persze modernebb beütésű gitártémák, átkötések is akadnak. Nagyjából valami ilyesmire is számítottam, viszont a legfontosabb, hogy összességében jó hallgatnivaló az album, sikerült erős dalokat írniuk.
Más téma, és ahogy látom, több helyen is belekötöttek abba, mennyire volt értelme mindezt huszonegy trackre bontani, de itt elsősorban technikai részletkérdésről beszélünk. Összességében normális hosszúságú albumról van szó tizenegy tényleges dallal és tíz intróval vagy átvezetéssel, nevezze ezeket mindenki úgy, ahogy akarja. Szerintem nem rossz ez a megoldás, vélhetően kicsit a nagylemez-érzésre akartak rágyúrni vele, ami amúgy össze is jött: ebben a mennyiségben kifejezetten hallani vélem a koncepciót a kis hangulattémák mögött, határozottan adnak némi extra bukét az anyagnak. De dalonként is élvezhető a lemez, amely nem mellesleg nagyon szépen, erőteljesen is szól.
Ha részletesebben is ki akarjuk vesézni a stílust, Leclercq és Jordison jelenléte alapján bárki rájöhetett, hogy nem Six Feet Under-féle kvinttologatós pusztulatban utazik a banda. Valóban agyasabb, technikásabb a muzsika, bőségesen akadnak kifejezetten rafkós, okos riffek, és a megközelítés is szólógazdag, ráadásul minden túlzás nélkül nagyon jókat is villant a két francia csávó. A két énekes közül egyértelműen Zatorskyé a főszerep, de Csihar is olyan, mint Joey: annyira jellegzetes, hogy akármihez is nyúl, otthagyja rajta a bélyegét. A két hang ráadásul eléggé el is tér egymástól, vagyis még ennek a ritka, dupla frontemberes leosztásnak is simán van értelme, mert csak erősítik egymást.
Mint mondtam, összességében erős albumról beszélünk, így nem emelem ki az összes számot, mert nem érzek komoly üresjáratot. Komoly előny, hogy a zenekar tényleg dalokat írt darálások helyett, pár hallgatás után beülnek a fülbe a refrének, riffek, groove-ok, szó sincs valami ostobán egybefolyó, koncepciótlan zúzdáról. A címéhez méltóan határozott Deicide-ízeket is felvillantó Inverted Cross, a dallamosabb csordakórussal operáló, elsőként megismert Army Of Chaos vagy a záró, elvetemülten súlyos Gods Of Hell nálam mindenesetre komoly kedvenccé értek az elmúlt hetekben, az Anfang des Albtraumest pedig azért is érdemes külön nevesíteni, mert itt Attila még magyarul is elmond néhány mondatot a lidérces középrészben. Így is elég komoly a dolog, és el tudom képzelni, mennyire delejezőn, misztikusan hangozhat valaki számára ez, aki soha életében egy szó magyar beszédet sem hallott.
Nem talált fel semmi különösebben forradalmit a Sinsaenum, de kifejezetten jól sikerült ez a sötét, túlvilági hangulatú album. Ajánlom mindenkinek, aki kedveli az efféle muzsikákat, nekem jó eséllyel ott lesz az évvégi Top 20-as listámon is.
Hozzászólások