Lomtalanítás volt a kerületben, én pedig egykedvűen kerülgettem a szemétkupacokat a Robot felé haladva, miközben figyeltem, ahogy szorgos kezű guberátorok lelkesen túrják a kibelezett tévékből, építési törmelékből és szakadt matracokból álló gúlákat, hátha aranyra bukkannak a szarhalom alján. Hát persze, Black Friday van, gondoltam cinikusan, aztán meg arra, hogy mindez mennyire jól működik a Zeke-fellépés hátteréül is.
Hisz újra itt van a szutykos seattle-i punk rock brigád, aki jó tizenhárom éve járt nálunk utoljára, meg aztán amúgy sem nagyon csináltak azóta semmi érdemlegeset, egészen az idei Hellbender kiadásáig. Most meg ugye azt turnéztatják, és borítékolható volt, hogy azért a nem igazán stadionméretű Akácfa utcai helyszín szépen meg is telik majd. Azonban még ehhez képest is meglepett, hogy végül mennyien lettünk, ez már tényleg az a szint volt, hogy ha valaki be akart menni a koncertterembe, kettőnek ki kellett jönni, hogy beférjen. És ez már a Dog Attack alatt is érződött, amiben a hazai színtér kipróbált harcosai – a dobok mögött azzal a Binder Gazsival, aki amúgy a Cudi Purci vezéreként ezt a bulit is tető alá hozta – tolták ugyanazt a dzsunga, másfél-kétperces dalokkal támadó szélvészgyors muzsikát, amit később a főhősöktől is megkaptunk. Cirka húszperces fellépésük alatt lenyomtak vagy tíz dalt, adrenalin-fröccsnek bizony kiválóan megfeleltek.
A fél tízes kezdésre aztán már tényleg annyian lettünk, hogy egy felelősségteljes tűzvédelmi és biztonságtechnikai ellenőr azon nyomban beszüntette volna a bulit, de szerencsére erre nem került sor. Ellenben pár percnyi várakozást követően színpadon termett a Zeke, hogy egy óra alatt úgy menjen át rajtunk, mint a gőzeke. Az első sorokban már az új albumot is nyitó All The Way alatt megkezdődött a túrás, és ezek az elszánt emberek később is az életükért küzdöttek. Miközben természetesen nem csak a Hellbender nagyágyúi (Two Lane Blacktop, On The Road, County Jail) sorjáztak, hanem szépen kaptuk az áldást a csapat olyan ikonikusnak számító anyagairól is, mint a Death Alley meg a Kicked In The Teeth – különösen a buli vége felé. Én pedig, ha negyven fokban oldalra fordítottam a fejem, nem kizárólag az előttem tornyosuló két méter húsz centis fiatalembereket láttam, hanem Blind Marky Felchtone-t is, ahogy veszett kutyaként acsarkodik bele a mikrofonba, vagy a többi tagot, amint – vérmérsékletük szerint – kedélyesen integetnek a közönség irányába, vagy éppen sörüket köpdösik feléjük.
A hangulat tehát tényleg a tetőfokára hágott, levegőt viszont háromnegyed óra elteltével olyan nagyon már nem lehetett bent kapni, így szokásaimmal ellentétben kicsit hátrébb menekültem a teremből. A gyors és gyorsabb dalokat variáló négyes tényleg nem játszik valami hosszan, de végtelenül intenzív és hangos, minimális szünetek, pihenésre lehetőséget biztosító pillanatok nélküli programját nem is nagyon lehetne ennél tovább bírni. Ennyit viszont mindenképpen muszáj volt, már csak azért is, hogy ha pár év múlva bárki megkérdi, hogy ott voltam-e a Zeke legendás robotos fellépésén, nyugodt szívvel vághassam rá, hogy igen, és nagyon fasza volt!
Hozzászólások