Shock!

Nem túlzás, nem felesleges nagyotmondás: amennyiben pontosan fél évszázaddal ezelőtt, 1970. február 13-án nem jelenik meg egy furcsa, vészjósló borítóba csomagolt nagylemez, bizonyára ez az oldal sem létezne. Jelenlegi formájában legalábbis biztosan nem. Merthogy jelenlegi formájában garantáltan nem létezne, illetve teljesen másképp nézne ki a rockzene térképe is, amennyiben Tony Iommi, Ozzy Osbourne, Geezer Butler és Bill Ward nem szabadítja rá a világra az alapkiszerelésében hét dalt – köztük két feldolgozást – rejtő Black Sabbath egyest. Ezen a jeles évfordulón lehetőleg szakadjunk el az agyzsugorító stílus- meg alstíluskategóriáktól, és nézzük pusztán a lényeget: ha meg lehet fogni egy komplett műfaj születését egyetlen konkrét dátummal, akkor bizony ma ötven éves a metal.

Ma ötven évvel ezelőtt jelent meg a Black Sabbath első lemeze, amelynek készítéséről és megjelenéséről már részletesen írtunk a Klasszikushock rovatban. A zenekar összeverődésének körülményeit, az album legendásan amatőr rögzítését emiatt most inkább ne is boncolgassuk. Elég, ha pluszban még egy dátumot idevések: 1969. október 16., Tony, Ozzy, Geezer és Bill ugyanis ezen az egy napon vette fel mindössze négy sávon a lemezt. Mint ebből a pár részinformációból is sejthető, profinak, tudatosnak a munkafolyamat semelyik elemét sem lehetett nevezni: a csapat felrántotta a lemezt, aztán ment a maga dolgára. (A források ellentmondásosak azt illetően, hogy utána Birminghamben, Franciaországban vagy Svájcban koncerteztek, és ők maguk sem feltétlenül konzekvensek a témában. Ezt akkori életmódjuk ismeretében igazságtalanság is lenne felróni nekik, ráadásul teljesen lényegtelen is.) Magyarán szólva a négy derék birminghami huligánnak halvány fogalma sem volt róla, hogy amit néhány óra alatt, akkori koncertprogramjuk élő eljátszásával szalagra rögzítettek, kis túlzással kiforgatja sarkából a világot, és hatására szó szerint zenészek milliói fognak majd hangszert a kezükbe a következő évek, évtizedek során.

Az ember önkéntelenül is szeret szimbólumokban, konkrét eseményekben, sorsfordító dátumokban gondolkodni, ez azonban csalóka dolog. A Black Sabbath nem egyik pillanatról a másikra nemesült isteni státuszú zenekarrá, és utólag kijelenthető: hiába imádta a közönség már a maga idejében is az ősfelállást, jónéhány évnek el kellett telnie ahhoz, hogy látni lehessen, mit is szabadítottak a világra az első néhány albummal. Ehhez pluszban nyugodtan vegyük hozzá, hogy a '70-es évek elejének kender- és napalmillatú atmoszférájában elég rendesen össze is folytak az események. A dalszerzésen meg a koncertezésen kívül kizárólag a féktelen bulizásnak élő négyesfogattal is csak úgy megtörténtek a dolgok egymás után, és olyan sebességgel rohant velük a vonat, hogy szinte fel sem fogták, mi zajlik körülöttük. Vagyis ha gyakorlatiasan nézzük az ábrát, hatását, sőt, kiadását tekintve valójában nincs túl sok értelme mereven elhatárolni az első albumot közvetlen utódjától, a Paranoidtól. Utóbbi eleve mindössze hét hónappal később jelent meg, másrészt ugyan a bemutatkozás is felkerült a listákra mind Angliában, mind az Egyesült Államokban, valójában a második album hozta meg a csapat igazi áttörését. Szóval okkal feltételezhető, hogy a korabeli közönség többsége is a Paranoid, esetleg valamelyik későbbi sikerlemez hatására ásott vissza a debütig, netán eleve egyszerre vásárolta meg azt valamelyik másikkal. Azt is elég nehéz kibogozni, melyik korai dal alapjai mikor álltak össze – ők maguk sem nagyon emlékeznek erre, és mindegy is. De azért akkor is a Black Sabbath egyes a Black Sabbath egyes, és ezt egyszerűen meg kell adni neki.

Hét plusz egy dalról beszélünk. Black Sabbath, az esővel, azzal a vészterhes, sátáni gitártémával, a túlmisztifikált tritónusszal meg Ozzy kántálásával. The Wizard: még szájharmonikás-jammelős-kakofón blues, de már mégis valami teljesen más, új korszakot jelez. Behind The Wall Of Sleep: nyers, de magával ragadó előtanulmány a Sabbath későbbi jellegzetes, groove-os himnuszaihoz. N.I.B.: először a basszusbevezetőt kapjuk, aztán a lemez második legismertebb riffjét, és máris kész a valaha írt egyik leghatalmasabb Sabbath-dal, nem is kérdés. Evil Woman: a Crow-ról ma már ember meg nem mondja, mi volt, de erre a dalra mind emlékszünk tőlük, mert Iommiék lemezre vették. Meggyőződésem, hogy a többség Sabbath-dalnak hiszi. Sleeping Village: a valaha vinylbe préselt egyik legfilmszerűbb, legatmoszférikusabb dalkezdés, amelyből aztán szikrázó jammelésbe váltanak. Ez aztán szinte észrevétlenül úszik át a The Aynsley Dunbar Retaliationtől átvett, de alaposan felhizlalt és átgyúrt Warningba. És azért tiszteletbeli pluszként még vegyük ide a pörgősebb Wicked Worldöt is, hiszen hiába marad örökké a Black Sabbath egyes elveszett dala / bónusza / B-oldalas maradéka, akkor is a korszak elválaszthatatlan darabja. De a lényeg így is mindössze 38 perc, amellyel kőbe vésték egy teljes műfaj alapjait.

Nehéz persze eldönteni, mi szürreálisabb: hogy ez az első lemez ötven éves, vagy hogy amennyiben napjainkból visszatekintünk, már a Sabbath folyamatosan aktív korszakának záróakkordja, a Forbidden is félúton van a debüt felé vezető úton. Az ilyesmi azonban legfeljebb játék a számokkal, meg annak nyugtázása, hogy mi sem leszünk már fiatalabbak. Ez a lemez azonban szerencsére örökifjú, és semmit sem vesztett az erejéből az elmúlt öt évtizedben – mint ahogyan az a korszakalkotó kinyilatkoztatásokra jellemző. Igen, tudom, a Black Sabbathnak is voltak előképei. Azzal is tisztában vagyok, hogy a súlyosabb vonalon a Led Zeppelin is jó egy évvel előttük járt (népszerűségben meg sok-sok szinttel fölöttük, a későbbiekben is). De ez itt akkor is valami más volt. Aligha lehet jobban érzékeltetni a dolog jelentőségét annál, mint ahogyan egy másik tősgyökeres birminghami legenda, a Sabbath korai klubkoncertjeinek törzsvendége, Rob Halford megfogalmazta egy interjúban: „Egyértelműen a Black Sabbathtal kezdődött el minden otthon, amikor először hallottam, ahogy Tony Iommi megpengeti azokat a súlyos akkordokat. Ott dőlt el örökre a sorsom. Korábban mi is amolyan bluesos zenéket hallgattunk, de igazából ez volt az a hangzás, amire szükségünk volt. Nem tudtuk, hogy létezik, csak akkor lett tiszta minden, amikor megszólalt a Black Sabbath. Sorsdöntő pillanat volt."

Aki valaha is hallgatta a rockzene akármelyik válfaját, nagyon sokkal tartozik Tony Iomminak, Ozzy Osbourne-nak, Geezer Butlernek és Bill Wardnak ezért a lemezért, meg a következő néhányért. Annyival biztosan, hogy ha teheti, a mai napon legalább egyszer meghallgatja az albumot, amivel annak idején zászlót bontottak: a Black Sabbath egyest, amellyel minden elkezdődött akkor és ott, Birminghamben, 1970. február 13-án, fél évszázaddal ezelőtt.