Jeff Waters mellől az Annihilator működése alatt kb. huszonöt zenekarnyi tag hullott ki. Sajnáltam, mikor Joe Comeau kikerült a csapatból - ráadásul az előző kritikában azt írtam, hogy úgy látszik bevált, mint énekes, hehe - aztán igazából el is vesztettem a fonalat, hogy mi történt a csapattal. Mikor megjelent a lemez, nem találtam sehol, és csak most jutott el hozzánk.
Időközben egy klipet sikerült találnom, mely a címadó, egyben nyitó dalra készült, és igencsak csodálkoztam, hogy Jeff barátunk mennyire limitálta riffjeinek számát. Hiszen arról híres, hogy egy dalba belerámol kétszáznegyvenkettőt, most meg egy szimpla riff végig a fő téma. Döbbenet. Az új vokalista, Dave Padden (hogy honnan vakarta elő a srácot?) sokat énekel, néha üvölt is, tetszettek az énektémái. A gitárszóló is jó laza, feelinges.
A második dal már gyors thrash, de hoppá, ez nem is a második. A promo cd-n ugyanis az első három dal radio edit változat, így az All For You bőgőfutamos eleje is rövidített. No akkor lássuk még egyszer, most már tényleg a lemez elejéről. Szóval a második dal. Hű, fenemód ismerős az eleje... Aztán kissé átmennek pszichóba hangulatilag, majd jön a metal. Dave szőrösebbik énekhangját használja, meg kap effektet is, aztán jön vissza tiszta témával. Jó a srác, bár egy kicsit az az érzésem, mintha nem eresztené ki a hangját teljesen. Talán csak kicsit hátra lett keverve, fene tudja. A dalok egymásba folynak (végig az egész lemezen egyébként), szinte észrevehetetlen, ahogy máris a Demon Dance szól, gyors dal, megint valami másféle énekstílussal, ami nem is ének, hanem inkább színpadra való féléneklős szövegmondás. Fura. Ez nem tetszett, pedig zeneileg tipikus Annihilator. A következő egy lírai dal (The One), kicsit fura ez a lemez első felében. Kicsit itt színtelennek érzem Dave hangját, sokkal több érzelmet kellett volna belevinnie ezekbe a sorokba.
A Bled ismét egy szikár thrash nóta, kántálós énektémával, Hetfield-módra. Itt is lehetett volna többet hozni, de gondolom Dave-nek vajmi kevés beleszólása volt a dolgok menetébe. A Both Of Me méjdenes ikergitáros témával kezd, ami gitárszólóba torkollik. Aztán lírásodnak. Ez a leghosszabb - majd nyolc perces - és legsokszínűbb dal a lemezen. Talán már túl összetett is, ez sem igazán tetszett. A következő szám, a Rage Absolute tikatikás, régimódi thrash, a Holding On ismét lírai és itt nem Dave, hanem Jeff Waters énekel. Nos, nem egy született énekes, de elnézzük neki... Szegény kínlódik a magasakkal.
A 12-es, Nightmare Factory viszont nagyon eltalált darab, jó a gitártéma, húzós, feszes, Dave pedig megint egy új hangját mutatja meg. Ez is egy egyszerűbb dal, mint az All For You, de ütős. A záró, Sound Of Horror ismét egy pszichóbb dal, szinte majdnem ugyanolyan riffel, mint az All For You, szinte így keretbe foglalják a lemezt. Ja, és ez instrumentális, nem mellesleg. A dobos Mike Mangini (Steve Vai, Extreme) volt, a többi zenészről nincs infóm...
Kicsit felemásnak érzem a lemezt, talán mert megint egy új gárdával kellett elkészíteni az albumot, a fene tudja. Valahogy nem érzek kiforrottnak minden dalt, talán majd a következő lemezen megmutatkozik, hogy Jeff mit tud Dave-ből kihozni. Szerintem többet, mint itt, pedig már ez sem volt rossz teljesítmény. Azt se felejtsük, hogy a borítót Havancsák Gyula készítette. Szép is lett. (Magyar póver! \m/ \m/)
A zenét tekintve bizakodom továbbra is. Addig is nyolc pont.
