Ennyire bődületesen buta zenekarnévhez minimum tizedmásodpercek alatt pofánbaszós zene illenék, főleg, ha AZ a Vinnie Paul ül a dobok mögött, aki a groove-os metaldobolást a kilencvenes években átformálta a Panterával. A zenekar 2007-es bemutatkozó lemeze nem hagyott bennem mély nyomot, megjelenéskor párszor átpörgettem, de bármennyire is akartam kedvelni, sajnos egy átlagos és felejthető metalalbumnál nem nyújtott többet. Ám az ember balga és mindig reménykedik, hogy majd a következő.
A Stampede már elsőre szimpatikusabb volt, és ugyan nem érzem, hogy ezentúl képtelen lennék Hellyeah nélkül élni, mégis valamiért mégis tartósan beleragadt a lejátszóba. A nyitó Cowboy Way máris feszesebb és mocskosabb, mint a komplett bemutatkozó album, és aki nem azon kezd el agyalni, hogy ezt koncerten lenne az igazi meghallgatni, menthetetlenül süket. Tény, hogy egy másodperce sem eredeti a dalnak, ahogy a többinek sem, mégis jobban működik ez a zanzásított southern/groove metal, mint korábban. Nem tudom, hogy az eltelt három év alatt egyszerűen összeértek dalszerzőként, jobban érzik, mi fekszik a Hellyeahnek vagy egész egyszerűen görcsmentesebben és túlzott bizonyítási kényszer nélkül hozták össze a Stampede-t.
Míg az előző lemezen a líraibb daloknál inkább fogtam a fejem, hogy jaj, ezt nem biztos, hogy kellett volna, annyira üvöltött a lélektelenség és unalom belőlük, most ezen a téren is összekapták magukat. Nem mondom, hogy csöpög az érzelmektől az a pár dal, de érezhetően feelingesebben tolják, noha a Better Man bontogatós kezdésénél azért eléggé felhúztam a szemöldököm, hogy ebből majdnem a Guns N' Roses Don't Cry című örökzöldje sikeredett. Viszont az ilyen témáknál sokkal jobban kiütközik, ami valahol a háttérben mindig zavart Chad Graynél: a srác iszonyatosan egydimenziós énekes: megvan a karcos, erős torka, de ennyi, ezen kívül maga a merő dögunalom. Amerikában minden harmadik bokorban ilyen hang terem, és illik is a zenéhez, de fájdalmasan nincs benne egy szem kifejezőkészség, és ez bizony hosszú távon bántja a fülemet. Nem akarok nagyon idétlen példákat hozni, de ha ugyanezt a zenét, elképzeljük mondjuk Phil Anselmóval...
A címadó is tipikus koncertfavorit lesz, megvan benne egyfajta panterás íz, de az It's On! már az önismétlés hibájába csúszik, és nem ez az egyetlen, ami szürkíti az összképet. A Pole Rider refrénje kevésbé karcosabb változatban akár még a nyolcvanas évek glam korszakába is beillene – jó, hát a szöveg témaválasztása is elég rockandroll... A Cold As A Stone is lazább – ha elvonatkoztatunk a zsére hangolt gitároktól, nem is értem ehhez a témához minek kellett erőltetni ezt a mély hangolást. Az Alive And Well, a Debt That All Men Pay is egészen emlékezetes, meg az Order The Sun is kellemesen feszes, annak ellenére, hogy lecsupaszított Pantera témákból áll, a gitárszólók meg mintha ott sem lennének, annyira ízetlenek.
Érdekes módon a legnagyobb kedvencem nem egy gyors dal, hanem az érzelmesebb világú Stand Or Walk Away, amiben még jobban kiütközik, hogy Chad mennyire színtelen. Piszok jó hangulata van a dalnak de ide egészen egyszerűen egy Corey Taylor vagy James Michael (Sixx A.M.) kaliberű hang illene. A záró bónuszdal a már ismert Alcohaulin' Ass pocsék minőségű koncertfelvétele, ami egy fokkal jobb így mint a steril stúdióváltozata, tipikus déli dal, cowboykalap, dús mellszőrzet, poroszkáló lovak, narancs naplementébe bámulás, tudjátok.
Egyébként Vinnie Paul ide vagy oda, óriási kedvencem volt annak idején, de sehol nem kaptam fel a fejem, hogy hú, ezt most nagyon odarakta, pedig azért elég jellegzetes stílusa volt valaha. Persze bizonyos jegyei így is felismerhetőek, de mintha egészen egyszerűen most csak egy feszes dobos szeretne lenni és semmi több.
Egyértelmű, hogy ezek a dalok koncerten ütnek nagyobbat és gondolkodás nélkül meg is nézném őket – bár ettől itthon sajnos nem kell félni -, de háttérzenének, gondűzésnek vagy autózáshoz is feelinges. A Stampede az előzőnél kerekebb produktum, és biztosan meg fogom hallgatni még jó néhányszor, noha az eredetiség wikipedia bejegyzését nem erről fogják megírni, ám az is borítékolható, hogy ha x év múlva Vinnie Paul miatt akarok hallgatni valamit, nem ezt fogom elővenni.
