Shock!

november 25.
hétfő
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

House Of Lords: Come To My Kingdom

Ugyan Ken Mary, Chuck Wright és Lanny Cordolla kígyót-békát kiabálnak James Christianre, mondván, hogy ez a House Of Lords nem igazi House Of Lords, az énekes csupán orvul elbitorolta tőlük a nevet, azért ha egymás mellé teszed a kultikus amerikai dallamos hard rock banda 2004-es visszatérő lemezét, a legjobb indulattal is csak furcsa The Power And The Myth-et és a 2006-os, már csak Christian bábáskodása alatt elkészített World Upside Downt, nem kérdéses, ki őrzi igazából a zenekar örökségét.

megjelenés:
2008
kiadó:
Frontiers / HMP
pontszám:
9 /10

Szerinted hány pont?
( 4 Szavazat )

Ha az előző lemez nem is ostromolta a csapat örökös csúcsalkotása és egyben minden idők egyik legjobb hajmetal-anyaga, az 1990-es Sahara színvonalát, annyi bizonyos, hogy simán ott volt az utóbbi pár év legjobb albumai között ezen a vonalon. A These Are The Times, a Rock Bottom vagy az S.O.S. In America olyan erényeket villantottak meg, amilyenekről a melodic rock színtér régóta az underground mélyén csücsülő képviselőinek nagyrésze nem is álmodhatott. A Come To My Kingdom pedig még erősebbre sikerült, mint a World Upside Down.

A House Of Lords régen sem csak egy volt a tengernyi dallamos metal fogat közül: zenéjüket valami sajátos kifinomultság lengte be, amit én hajlamos voltam mindig is a régóta másban utazó billentyűvarázsló, Gregg Giuffria jellegzetes játékának betudni, ám így utólag kénytelen vagyok revideálni e nézetemet. Gregg egyfajta csendestársként már az újjáalakulásnál is ott volt, és a World Upside Down idejében is molyolt valamit a stúdióban a billentyűk producerelésénél, így akár erre is rá lehetett fogni a régihez hasonló érzésvilágot, a Come To My Kingdomnál azonban már csak haverként bukkant fel Jamesék körül, és a lemez ennek ellenére még jobban visszahozza a klasszikus House Of Lords hangulatot, mint elődje. Vagyis a titok valahol másutt rejlik...

Nem csalás, nem ámítás, ez itt tényleg 100 százalékos House Of Lords. A Coverdale-iskola egyik legjobb tanítványa, James Christian még kissé megkopott hangja ellenére is csúcsformát hoz, dallamaitól nem lehet szabadulni, megfontoltan húznak a lendületes, dögös, magabiztos középtempók, amiktől annak idején minden csaj a bugyijához kapott, és persze az a sajátosan nemes elegancia is áthat minden egyes pillanatot, amitől annyira különleges volt a banda. Nem tudom eleget méltatni Jimi Bellt, akinek személyében Christian klasszikus képzettségű gitárhősre lelt, jelenléte a World Upside Downhoz hasonlóan most is óriásit dob az amúgy sem bárgyú alapanyagon. Igazi titkos fegyver az arc, simán befért volna akármelyik csúcskategóriás bandába a '80-as években: olyan ízes szólókat facsar elő a hangszerből, hogy az ember önkéntelenül is a léggitár után nyúl. A billentyű alapvetően színező szerepet játszik, és ez ugyan Giuffria idejében is így volt, mégsem telepszik rá annyira az atmoszférára, mint akkoriban.

A lemez alapvetően egységesen jó, de mégis több kiugró pillanatot hallok rajta, mint a World Upside Downon. Mindjárt a jellemzően monumentális intro utáni nyitó címadó dal üt a Demons Down lemezt idéző verzékkel és ragadós refrénjével, de a második I Need To Fly az első igazi csúcspont, ez ugyanis akkora AOR himnusz, hogy 20 évvel ezelőtt simán és röhögve dupla platinát varázsolt volna az anyagból. Finoman építkező, hipnotikus verzékből bontakozik ki egy olyan hangulatos refrén, hogy az ember csak néz ki a fejéből: egyértelműen az újkori House Of Lords egyik legsikerültebb nótája ez, tényleg a legszebb emlékeket idézi. Kiugró darabok még a dokkenes riffre építkező I Don't Wanna Wait All Night, a nagyon finom Another Day From Heaven ballada (ennek bónuszba még egy akusztikus verzióját is megkapjuk a végén) és a kimérten húzós One Touch, nálam azonban a záró In The Light a másik abszolút favorit. Ez a zakatolós melodikus rock mestermű az I Need To Fly-hoz hasonlóan az első három lemez bármelyikén jól mutatott volna Christian hátborzongató dallamaival, a páratlan vokálmunkával és persze Jimi Bell többkörös, régisulis szólójával.

Már az előző album is felettébb tetszett, de csak a Come To My Kingdommal jött el az a pillanat, hogy én is véglegesen fejet hajtsak az új életre kelt zenekar előtt. Lehet, hogy más a Lordok Házának összetétele, mint két évtizeddel ezelőtt, az érzésvilág és az igényesség azonban hasonló. Ez bizony itt az év eddigi egyik csúcslemeze, méghozzá nemcsak a dallamos vonalon.

 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hirdetés

Hozzászólások

Galériák

 

Anthrax - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. június 3.

 

Testament - Budapest, Zöld Pardon, 2013. június 24.

 

Motörhead - Budapest, Sziget fesztivál, 2011. augusztus 10.

 

Slayer - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2011. április 8.

 

Mercenary - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

Amorphis - Budapest, Diesel Klub, 2010. november 21.