Shock!

Az egyszer biztos, hogy nem tegnap jelent meg az utolsó Lizzy album, a Deal With The Devil, de kedvenc baltásunk nem ült tétlenül a babérjain ez alatt a hosszú idő alatt. Tényleg rejtély, hogyan (de főleg miért) sikerült a bandának és a kiadónak teljes titokban tartania a komplett lemezanyagot, amelyet ezen a néven vettek fel, valamint a szintén LB-muzsikusok által összehozott Starwood project anyagát is.

Utóbbit különösen nem értem, hiszen a stílus, amit a Starwood felvállalt, bizonyos értelemben még divatosnak is nevezhető az utóbbi években (ld. Turbonegro és társai). Ha pedig valaki egyszerre szereti Lizzy pengeéles hangját, pimaszul fogós dallamait és a glam'n'rollt (ez nem én vagyok), annak biztos beütne a muzsika. Na mindegy, ezen semmiképpen nem áll szándékomban keseregni, elvégre itt van a kezemben egy vadonatúj Lizzy nótákat tartalmazó korong – kell-e ennél több, ha valaki egyszer már rákattant erre a jellegzetes muzsikára? Ugye, hogy nem... Pontosan fogalmazva a kiadatlan lemezanyagra azért kíváncsi lennék, de a Találkozó a Halállal bizony kompenzálja a várakozás hosszú éveit.

Ez ugyanis egy bivaly lemez! A klasszikus érában ugyebár a Lizzy Borden képlete rendkívül egyszerűen nézett ki: Twisted Sister meets Iron Maiden – ehhez tényleg nem lehet semmit hozzáfűzni, elvégre a lényeg ez volt: külsőségeiben Dee Snideréket, zenéjében pedig a korai Maident idézte a banda, de a Nővérek (na meg a mindenható Kiss) muzsikájából és főleg mindegyik hatás humorából is jócskán átmentett magának Lizzy ezt-azt. Barátunk hangja azonban teljesen egyéni ahhoz, hogy bármiféle plágiummal is vádolhassuk, ráadásul a kezdeti idők zabolátlan muzsikája később igencsak letisztult, az 1989-es Master Of Disguise-ra pedig talán meg is szelídült. Ezzel együtt azonban csak egyre jobb lett és amikor 2000-ben bekövetkezett a nagy visszatérés, egy olyan lemezt kaptunk a Deal With The Devil formájában, amely nemcsak hogy az összes addigi Lizzy anyag erényeit egyesítette, hanem még modernül meg is dörrent.

Az Appointment With Death pedig, ha lehet, még a Dealnél is súlyosabbra, húzósabbra sikeredett: több dalban – ilyen például az első két dal (Abnormal és a címadó), amely szélvészként száguld át a hallgatón – egyenesen a korai Lizzy reinkarnációja jelenik meg. És ebben a szellemben folytatódik az anyag – sokkal inkább „back to the roots" az, amit itt hallunk, mint amit a Deal lemezen, pedig az is egy ízig-vérig klasszikus Lizzy dalcsokor volt. Mégis, ott azért szerepelt egy We Only Come Out At Night meg egy Zanzibar, amelyek nem annyira voltak tipikus tételek, inkább különlegességnek számítottak. Itt azonban nincs ilyen egyértelműen más jellegű dolog, a hangzás viszont még modernebb és harapósabb – Erik Rutan nem véletlenül volt a Morbid Angel gitárosa, tudja, miként lehet elérni a fejleszaggató-seggberúgó hatást egy lemez soundjával. Joey Scott dobjai is iszonyat módon szólnak – kicsit szárazan, amúgy „icedearthösen", de nekem speciel nagyon tetszik.

Minden egyes nóta tipikus Lizzy, azokkal a jellegzetesen pimasz, gonoszkás frazírú énektémákkal, kitörölhetetlenül fogós melódiákkal. Igaz, kicsit mintha vesztett volna pengeélességéből a helyenként hisztérikus felhangokat is öltő, tenyérbemászóan fülbemászó (micsoda paradoxon!) hang, de még bőven király. A jövő évi Bang Your Headen úgyis kiderül, mit tud barátunk élőben. Egyébként meg tényleg, micsoda dalok vannak itt: Bloody Tears, The Death Of Love, Tomorrow Never Comes (ez a végén hangulatos akusztikus verzióban is szerepel), Under Your Skin, Perfect World vagy éppen kedvencem, a Symphony Of Destruction riffjét pofátlanul (hogy máshogy, hiszen Lizzyről beszélünk) újrahasznosítható Somthin's Crawlin' – megannyi hatalmas együtténeklős refrén, ökölrázós léggitártéma, mind-mind méltó társai a Me Against The Worldnek, a Psychpathnek, a Voyeurnek vagy bármelyik másik korábbi klasszikusnak.

És, bár ezúttal is tele van vendégekkel a lemez, marhára nem azt figyelem, melyik nótában bukkan fel George Lynch, Dave Meniketti vagy a Triviumos Corey Beaulieu (őt különben is keresse Draveczki kollégám), hiszen az illusztris cimborák már csak akkor tették hozzá a magukét, amikor azok már készek voltak, a lényegi meló abszolút Lizzy, Joey, Marten Andersson bőgős és a Vicious Rumors-ból ismert Ira Black gitáros (abszolút Lizzy mellé illő, brutál fazon, láttuk két éve a VR-ban) érdeme. Persze ez nem jelenti azt, hogy ne figyelném folyamatosan azt, vajon melyik szóló lehet George-é, ugyanis nem egy, nem kettő zseniális megmozdulás hallható gitárilag az 57 perc alatt. Egyszóval: Lizzy visszatért és megint seggberúg mindenkit! Hol az a kiadatlan lemez? Ide vele azonnal, kedves Metal Blade!