Shock!

Nem titok, hogy ez a cikk most azért születik, hogy igazságot szolgáltassak Lizzynek a Shock! hasábjain. Nem tudok, nem akarok ugyanis azonosulni azzal az egyetlen kritikával, amely a 2000-es Deal With The Devil megjelenésekor született nálunk: enyhén szólva, kissé lesarkítottan fogalmaz a cikk, pedig a Lizzy Borden zenekart nem lehet ennyivel elintézni. Ezért is jön kapóra ez a kiadvány, amely ismét alátámasztja azon vélekedésemet, hogy újrakiadások tekintetében nincs nagyobb király a Metal Blade-nél.

Mivel a Deal With The Devil óta idestova 7 év telt el és a csapat visszatérése nem igazán robbant nagyot (néhány fesztiválfellépésre futotta a lendületből, pl. Bang Your Head, illetve gondolom, az USA-ban klubozgattak, klubozgatnak), gyakorlatilag felnőtt egy generáció, amely életében nem hallott a Lizzyről. A korai WASP-ról és a Twisted Sisterről és őseikről, a maszkos Kiss-ről, valamint Alice Cooper klasszikus időszakának teátrális színpadi világáról viszont valószínűleg a későn érkezettek is sokat tudnak, van tehát honnan kiindulni. Az excentrikus frontemberről elnevezett banda (aki pedig a legendás, családját baltával kiirtó kislány előtt „tisztelgett" művészneve kiválasztásakor) mi lehet vajon a civil neve?) talán azért nem tudott kitörni a kult-státuszból, mert nem sikerült multihoz szerződniük, illetve zenéjük is egy fokkal keményebb, zabolátlanabb, nehezebben emészthető volt, mint az említett kortársaké – bár írtak I Wanna Be Somebody-szintű nótákat a korai érában is.

Gondoltam arra is, hogy netán Lizzy szélsőségesebb, magas fekvésű, metszően gonosz hangja nem volt elég kommersz, de hát éppen ettől (is) lett egyéni a kortársaknál jóval több Maiden-hatást felvonultató zene. Csurrant-cseppent némi siker a 80-as évek metalnak kedvező széljárása végett, de igazából végig kultbanda volt a Lizzy Borden. A történet viszonylag egyszerű: a szilaj, vad, fékevesztett energia két album (Love You To Pieces, Menace To Society) után lanyhulni látszott, majd 87-ben jött a letisztultabb, de a régi dühöt még hordozó Visual Lies. Ezt követően Lizzy mester „megkomolyodott" és belevágott egy nagyszabású, tulajdonképpen szólólemeznek is tekinthető vállalkozásba. Ez lett a Master Of Disguise, amit a legegyszerűbben úgy lehet jellemezni, hogy ez Lizzy saját Crimson Idolja és Eldere egyszemélyben: egy komolyabb hangvételű, zeneileg a megszokottnál sokszínűbb, rajongókat megosztó, de objektíven nézve kifogástalan mestermű.

A WASP hasonló korszakával való párhuzam egyenesen kísérteties, kíváncsi lennék, ki mit lesett el a másiktól (emlékezzünk csak: Blackie komoly időszaka is 89-ben indult). Közhelyesen szólva tehát, úgy változott a jól ismert LB-stílus, hogy összes alapvető eleme megmaradt, és az új összetevők csatasorba állításával még ütősebb lett az egész. Persze a szimfonikusok, fúvósok teátrálissá, rockoperássá teszik néha a muzsikát, de ugyanakkor Lizzy zeneszerzői képességeiről is tanúbizonyságot adnak: kiderül, ebben a fasziban sokkal több van, mint azt az őt a korai éra alapján sokk-rocker kategóriába beletuszkoló kritikusok gondolták.

Ugyanakkor az olyan dalokra, mint a Sins Of the Flesh (full Twisted Sister amúgy!), a Psychodrama, a Be One Of Us, nem lehet mást mondani, minthogy hamisítatlan LB-klasszikusok. Az Under The Rose és a kiadatlan Vampire's Kiss gonosz átvezetők, melyek a rockopera-jelleget erősítik, de a hajmetal is erősen érezteti hatását: a komoly klipekkel megtámogatott Love Is A Crime és a We Got The Power MTV-szupersztárokká kellett volna, hogy emelje akkoriban a zenekart. A két klipet amúgy a bónusz DVD-n meg is nézhetjük (nem kell többé a Youtube-on keresgélni őket), mi több, egy igen komoly, 75 perces dokumentumfilmet is láthatunk a lemez készítéséről, stúdiózásról, klipforgatásról, próbákról, de még a kapcsolódó, egész 1991-ig elhúzódó turnéból is kapunk ízelítőt, különféle koncertfelvételek segítségével (bár gyanús, hogy az utolsó bejátszás mintha későbbi lenne, gyanítom, a Bang Your Heades fellépésből vágták össze).

És ez még nem minden: a box tartalmaz még egy komplett DVD-t, amely nem más, mint az 1985-ben lemezen és VHS-en is kijött Murderess Metal Road Show digitális képi verziója. Na, itt aztán láthatjuk Lizzy-éket fénykorukban, ráadásul nem máshol, mint a legendás LA-beli Country Clubban: röhejes megjelenés, nagy hajak, horrorshow a színpadon, baltával, művérrel, statisztanővel, sőt – mivel egy Karácsony körüli koncert felvétele, a Télapót is jól megrugdossa a csapat. Tényleg nagyon vicces (nyilván annak is szánták), a zene pedig első osztályú, NWOBHM- és glam elemekkel átitatott, zabolátlan LA-metal. Az olyan dalokra, mint a Flesheater, a Save Me, a Rod Of Iron, a Red Rum vagy épp a nomen est omen American Metal, csak a zseniális jelzőt használhatjuk.

Az előadás minden külsőség ellenére is lehengerlő, Lizzy hangja pedig abszolút a topon van. A Live And Let Die feldolgozásra mondhatnám, hogy jobb, mint a Guns-é, de nem teszem, mert teljesen más. Vadságban mindenesetre lekörözi Axl-ék egyébként szintén szenzációsan jó verzióját. Bónuszként pedig itt van egy, a közelmúltban készült interjú, amelynek címe nyugodtan lehetne „Kultarcok egymás közt", hiszen a kérdező nem más, mint John Bush. A régi ismeretségnek köszönhetően John fesztelenül anekdotázgat a kiegyensúlyozottnak tűnő, megtokásodott és berasztásodott Lizzy-vel – mélyinterjút persze nem kell várni, de tény, hogy szórakoztató.

Ne kerteljünk: ez a kiadvány etalon, segítségével gyakorlatilag MINDENT megtudhatunk a Lizzy Bordenről. Ha pedig ezzel megvagy, velem együtt várhatod tűkön ülve az őszt, amikor állítólag új lemezzel jelentkezik a csapat. Remélem, ezt egy kultikus déli 12 órás Bang Your Head fellépéssel is megspékelik 2008-ban...