Shock!

Sokan, sok helyen, sokszor "leírták" már a Machine Headet, vagy elfogadták ugyan az utóbbi években kiadott lemezeiket, de szívből szeretni már nem tudták őket. Netán az első két lemez miatt görcsösen szeretni akarta a későbbieket is. Ebbe a csoportban tartozom én is, jelentősen túlértékeltem az utóbbi korongjaikat. Nem hittem volna, hogy még egyszer annyira imádni fogom a zenekart, mint anno, mikor a Davidiannel és az Olddal berobbantak szépen a kis életembe. Pedig de.

Agyondicsérték az új lemezt mindenfelé, amit nem hittem el, egészen addig a pillanatig, amíg meg nem bizonyosodhattam, hogy igazuk van. Az új lemez első dala - Imperium - maga a tökély, brutális, nyers erőtől duzzad, van benne gyors, meg középtempós téma, agresszív üvöltés és fülbemászó énekdallam, meg olyan gitárriffek is, amelyek igencsak a korai thrash időket idézik. Huhh. Beledöngölt a padlóba szépen, gyorsan, alaposan. Ez a dal a Machine Head esszenciája hat és fél percben. Az ember azt hinné egy ilyen szintű agymosás után már csak laposodhat a dolog, itt ellőtték az összes puskaporukat. Pedig nem. A Bite The Bullett egyes részei újfent beledöngöltek a padlóba, egy komplett útépítő brigád veszett el a zenekarban, ahogy hallom. És egy így megy végig a lemezen.

Megmaradtak az utóbbi idők dallamos részei - a nyálat mellőzve, meg persze a béna hip-hop részeket is -, a bombasztikus refrének, olykor persze jó fájdalmasak, a zenekarra jellemző intenzív ritmusmunka, mind gitáron, mind dobon - most fordul elő először velem, hogy nem zokogom vissza Chris Kontost, hanem elégedett vagyok a mostani dobtémákkal - mindezek mellé puritán thrash riffek érkeztek. Finom kis elegy azt hiszem. Nehéz így folyamatos bólogatás mellett gépelni, bár az In The Presence Of My Enemies gitárszólója némileg megakasztott, de csak azért, mert szokatlan a zenekartól, viszont ez is ügyes, mindamellett remekül passzol a zene és a szöveg egymáshoz. Hmm... Mondjuk különösen súlyos szövegeket írt Flynn erre a lemezre, melyeket néhol úgy üvölt, énekel a világba, hogy az embernek beleborsódzik a háta, mert érzi, hogy.

Ritkán fordul elő, hogy egy lemezen minden dal hibátlan legyen. Ez pedig itt 10 hibátlan darab. A hallgató szkeptikus ugye, és nem hiszi el, hogy még a hetedik dalnál is felcsusszan az adrenalinszint, és jön a "ugrálniakarokdeazonnal"-érzés, pedig itt jön, még a tizediknél is. Ráadásul úgy, hogy a tizedik dal pont a legérzelmesebb, hú, hát... simán ólomnehézzé vált a szívem, belezuhan a gyomromba vagy nemtom, mindenesetre a Machine Headtől ilyen szintű és ilyen típusú lírát (vagy mit) még nem hallhattunk. Ezt azonban nagyon eltalálták. Nagyon-nagyon. Ide is olyan szépen dallamos ikergitárszólót illesztettek, hogy még. Ennek a Flynn embernek nagyon fáj valami, gigantikus lelke van (a hangterjedelménél mondjuk jóval gigantikusabb, mert az olyan amilyen, végülis megszoktuk, így kedveljük), csak titkolja. Huhh, ez az utolsó dal alaposan kifacsart...

A Through The Ashes Of Empires simán odahelyezhető a Burn My Eyes mellé. Nem elé, fölé, alá, hanem mellé... Ez így jó, ahogy van.