Shock!

Idén az általam egyik leginkább várt album a Megadeth új anyaga volt. Roppant kíváncsian vártam, hogy merre lépnek tovább, immáron Nick Menza nélkül. A friss dalokból először a Crush 'Emhez volt szerencsém, a hivatalos honlapjukon lehetett megnézni a klipet. Kicsit furcsálltam a sampleresedést, és az igencsak populáris dalszerkezetet. (Amúgy a klip látványilag kiváló).

Amikor a teljes albumot kezdtem hallgatni, és furcsa zörejekkel, majd hegedűvel kezdődött az első dal, majd igencsak sampleres hangzású riffek törtek elő a hangfalakból, kicsit megrettenve hallgattam, hogy mi lett a Megadeth-tel... Viszont maga a dal - Insomnia - lendületes, húzós, és az összes modernizálás ellenére tetszett. Jött a második nóta - Prince Of Darkness - sejtelmes kezdet, Mustaine suttog, a basszus és a dobok dominálnak, aztán jön a gitár, egy pofonegyszerű riffel, és az egész dal szerkezete átvált Loados Metallicába, Mustaine is akkora Hetfieldes énektémát ereszt el, hogy csak a süketek nem veszik észre!!!! Azért a refrénnél van egy kis Megadeth is benne... És mindezek ellenére ez az egyik legjobb nóta a lemezen. Utána rövid bevezetés után felcsendül a rockdiszkókba való Crush 'Em. És itt jön a váltás, mert a köv. nótától kezdve mintha egy másik lemezt hallgatnánk. Eltűnnek a samplerek, és a Breadline képében egy dallamos, könnyed, amolyan Cryptic Writings-szerű dalocska szól, de nem vágott a földhöz igazából. Mi jöhet még ezek után?!? Egy óriási sejtelmes nóta, a The Doctor Is Calling, melyben Mustaine végre kiereszti egy kicsit a hangszálait úgy, ahogy csak ő tudja. Na végre.

Az ezt követő I'll Be There bőgőre épülő, populáris felépítésű szám, persze érzelmekkel telítve. Már nem is lepett meg, hogy a Wanderlust elején a Beatles (!!) hatását véltem felfedezni. Itt olyanokat énekel Mustaine, amit érdemes meghallgatni, tiszta libabőr lettem tőle. És az első nóta, ami beindul egy kicsit a vége felé, kicsit rock'n roll-osan, ugyan, de a lendület megvan, és ezerrel átjön a kóborlási kedv - wanderlust - a nótából. Az Ecstasy ugyan nem egy eksztatikus dal, sok akusztikus rész hallható benne, ennek ellenére megint csurig van érzelmekkel. A Seven echte rock'n roll-os elemekből áll, bulis, vidám, és végre van benne egy kis virgázás is a szólóknál. A két utolsó dal a Time: The Beginning és a Time: The End. Előbbi egy lírai akusztikus, csodaszép, végtelenül bánatos dal, utóbbi egy amolyan régebbi típusú, igazi Megadeth dal. Csak egy kicsit rövid sajnos.

Milyen az új dobos? Jimmy DeGrasso eldobolgat a dalokban, de egyáltalán nem olyan karakteres, mint Nick Menza volt. Az igazán jó gitárszólókat is hiányolom, mert csak sokadik hallgatás után fedeztem fel, hogy: jé, ilyenek is vannak a dalokban...? A hangzásért ismét Dann Huff felelt, nem szól olyan puhán az album, mint a Cryptic, viszont a gitárokat minden dalban másképp keverték a nóta hangulatához megfelelően, ami nem teszi éppen egységessé a korongot... Sajnos a legújabb divatnak megfelelően a dalszövegek sincsenek benne a borítóban. Ja, igen, borító. Elég fura az egerekkel, egérfogókkal, macskával, nem egy tipikus metal borító, az biztos, ha-ha! El ne felejtsem, hogy multimédiás a CD, van rajta egy stúdióinterjú a zenekarral. (Remek!) Még valami. Némely nótánál egy Bud Prager nevű úriembert tüntettek fel, mint társszerzőt. Azért kíváncsi lennék, hogy ki ő, és milyen szerepe volt a nótákban...

Sokszínű, kellemes album a Risk, csak valahogy azt érzem benne, hogy Mustaine-nek fontosabb volt a pénztárkassza csörgése, meg a rádiók meghódítása, mint egy jófajta Megadeth korong megírása. Ez van.