Shock!

Mi lehetne az akusztikus Damnation album után következő logikus lépés? Egy gonosz hangulatú 66,6 perces album a sátánról - legalábbis Mikael Akerfeldt (Opeth gitáros-énekes-dalíró-mindenes) így határozott. Mellesleg ez az egyre szélesebb körben jól csengő nevű svéd csapat első nagykiadós lemeze, és nagyon remélem, hogy csak előnyük származik a váltásból. (Nem úgy, mint pl. a Carcass-nak annak idején.)

Van még pár fontos változás az Opeth háza táján: a Spiritual Beggars soraiból is ismert Per Wiberg billentyűs, aki a Damnation lemezen és turnén még csak kisegített, immár teljes jogú taggá avanzsálódott. Jelenlétével tovább színesedett a csapat fantasztikusan széles zenei palettája. Bár a produceri székben ezennel nem Steven Wilson - a szintén zseniális Porcupine Tree főnöke - ült, hangzásilag a jól bevált recept szerint készült a Travis Smith által megálmodott sejtelmes borítóba csomagolt album. A sötét, barnás árnyalatú képek közül kettő lóg ki: a zenekar tagjainak kicsit béna, pöttyözött rajza (általános iskolák faliújságjain látni ilyeneket, hehe) és a cd alatti csuhás nőalak képe (ami mellesleg a Still Life borítójának továbbgondolás is lehetne), itt a vörös szín merész felbukkanása miatt konkrétan A Falu c. film jutott eszembe.

A Ghost Of Perdition pár halk akkord után egy rettenet riffel zúdítja ránk Akerfeldt öblös hörgését, és a következő tíz és fél percben (írtak ők már 10 perc alatti lemezkezdő dalt?) témák és hangulatok garmadáját vonultatja fel, néha meglepetést, néha kellemesen múltidéző érzést okozva. Az első leállásban felhangzó tiszta ének szinte jókedvű dallamához hasonlót pl. eddig nemigen lehetett hallani tőlük, de a harmadik percben előbukkan egy álmodozós-akusztikus rész is, a már ismerősebben csengő éteri lallalázós énekdallamokkal (eléggé Simon and Garfunkel...) és szállós-visszhangos szólóval. A dalt a közepén levő szaggatott riffre passzintott kétszólamú ének és a tipikus Opeth-gitárdallam emeli végleg a klasszikusok sorába. Később még a Porcupine Tree utolsó lemezeire jellemző torzított ének is felüti fejét, majd újabb acsarkodás, ahol a dobos Lopez széttekeri és pörgeti magát. A billentyű a sűrű riffek alatt inkább mély regiszterekben búg és kapar, erősítve a témák misztikus hangulatát, de a szellősebb részeknél tényleg sok teret kap, és jó, hogy a fuvolahangszínen felcsendülő kis dallamok is annyira egyértelműen illenek a dal egészébe, mintha mindig is jelen lettek volna az Opeth zenéjében.

A második Baying Of The Hounds alapriffjét Wiberg Hammondos ősrock-hangulattal vegyíti, Akerfeldt pedig csúnyábban hörög, mint eddig bármikor, szövegírói vénájának legdurvább képeit tárva elénk. Néha tényleg érdekelne, hogy mi hozza ki a halk szavú, szelíden Kelly Family-ábrázatú családapából ezeket a sorokat. Természetesen itt is jelen van minden jóság: kaotikusan tekeredő riffvégi szólamok, csilingelő billentyűs leállás, a legszebb énekrész szövegben pedig elhangzik a sorban következő dal címe, ezzel a My Arms, Your Hearse lemez szövegi koncepcióját juttatva eszembe, ahol minden dal utolsó kifejezése a következő dal címe is volt egyben. 6:30-nál egy vadállati hörgésorgia után a lemez talán legdirektebb (mondjam ki, hogy nu-metalos?) riffje köszön be egy fél percre, élőben nagyokat lehet majd zúzni rá! A nóta vége pedig újabb brutális témahalmaz, kísérteties szintetizátorhangokkal.

A már megidézett Beneath The Mire keleties kezdődallama viszont új motívum a srácok kelléktárában, de az alátolt akkordokról kilométerekről lerí, hogy a Akerfeldt (vagy esetleg Steven Wilson?) agyából pattantak ki. A mély riff viszont meglepően durván lépked lefelé, a varrógépszerű duplázás miatt még a Morbid Angel is felrémlett. Ezt viszont gyorsan korrigálják egy kis dallamos témával, majd egy zongorás kiállással. Később hallható még egy iszonyatosan pumpáló riff, amiből csodás énekdallamot kanyarítanak, vissza viszont nem hozzák, hogy a hallgató megszokja, esetleg idő előtt megszeresse. Ezért kicsit haragudtam, de ők tudják. A nóta egy szívdobbanásszerűen, szárazan lüktető dob-basszus témával végződik, hasonlóan, mint az Anathema-féle Inner Silence. A rövidke Atonement kezdő motívuma ugyanazt a keleties hangulatot hozza elő, mint az előző track eleje, de itt az egzotikus ütősöké és a tiszta éneké a főszerep: öt perc Damnation-rokon hangulat.

A Reverie/Harlequin Forest újabb nagy falat. A dal másfél perc akusztikázással indul, amit csak a cd-t folyamatosan hallgatva kaphatunk el, hisz az ötös track már az ezt követő lazább riffel és Mikael tekeredő énekével indul. A gitár itt pár ütemig megidézi a Katatonia Black Sessions dalának egy ragadós dallammenetét, de talán csak nekem tűnt ismerősnek. Feltűnő, hogy Mikael tiszta énektémáiba is több mélységet csempészett, mint az régebben jellemző volt. Az akusztikus gitáros leállások persze változatlanul sokszor középkori lantdarabokat juttatnak eszembe, de az ezekre énekelt témák igyekszenek túlmutatni az eddig megtapasztaltakon, érzelmi töltet, dallamvezetés és esetleg szólamok terén is, bár utóbbiból többet is el tudnék viselni. Ebben a dalban ezt a törekvést hatványozottan tetten lehet érni, hisz a tiszta ének kontra hörgés mutató egyértelműen a szép melódiák irányába leng ki. A dal végén levő riff pedig a Deliverance zaklatott záró témájának ikertesója, amire a másik gitár fájdalmasan gerjedve játszik valami dallamnak is alig-alig nevezhető sejtelmességet.

Hours of Wealth - újabb kis leülős, megpihenős szerzemény, zongorás aláfestéssel. Akerfeldt éneke pedig zseniális, még tökéletesebben példázva a felt leírt színesedést vokális téren. Ja, és még a "people passing by" sor Pain Of Salvation idézetét is megbocsátjuk neki. A kis nóta egy másfél perces finom gitárszólóval zár, ami annyira klasszikus, sőt, pár ütemében bluesos hangulatot áraszt, hogy nagyon nagy nevekkel kéne dobálózni, hogy az eredetére fényt derítsünk.

A borítón lévő matrica nagyban hirdeti a The Grand Conjuration dalt, lévén, hogy felépítésileg ez a leghagyományosabb tétel a lemezen, és így erre készült - ha jól tudom a csapat történetében az első - videoklip. (Már láttam és elég para.) Kitekert hangzatokkal operáló staccato riffel kezdenek a srácok, a szinti által teremtett kripta-fíling és a torzított bőgő miatt a Type O Negative lehetne a hangulati mérce. A visszafogott versszakok közé ékelt kitörés természetesen nem meglepő, de ettől függetlenül üt, mint a lengőajtó. A szinti itt aztán minden lehetséges módon körbejárja a zenét: klaffog, visít, bugyborékol. Mikael egy tekerősebb szólót is elereszt, az azt követő prog-rock téma pedig a Pain Of Salvationnél is elférne talán. Aztán ugye újabb zúzás-leállás-zúzás, majd csodák csodája visszatér a kezdő riff és a versszak is! De még ez a szentségtörően slágeres húzás is rendben van, hisz a téma tényleg megérdemli, hogy ne csak egyszer menjen el a mellesleg szintén tíz perc felett járó dalban.

A lemez utolsója pedig egy Isolation Years című lassú szerzemény, alig három percben. A szépen szárnyaló refrén és a szinte grafológiai elemzésekbe bocsátkozó szöveg (itt elgondolkoztam, hogy a levelet író Rosemary-nek van-e köze a sátános Polanski filmhez?), bár nem éri utol a Still Life lemez máig etalonnak számító két balladáját, de kristálytiszta lezárása az élményszámba menő korongnak, kellően átadva a címben foglalt magányérzetet.

Konklúzió: Tény, hogy sok téma és dallammenet ismerősen hat, de az Opeth korszakalkotó mivoltát pont ezek a furcsa váltások, szokatlan harmóniafűzések, félhangos akkordlépkedések és szekundsúrlódásokkal megspékelt hangzatok és riffek teszik ki. Már az első két dalmonstrum ismeretében is csak a Still Life albumot tudnám párhuzamként felemlíteni, ott éreztem ennyire indokoltnak, és a sok különféle rész ellenére is egységesnek a kompozíciókat. Az Opeth ezzel a lemezzel újabb mérföldkövet helyezett el a modern metal zenék szövevényes útvesztőjének egy ködbe vesző, de töretlenül előre mutató ösvényén, és ezért olyan zsíros tízest kapnak, hogy december közepéig rágódhatnak rajta.