Szomorú aktualitást ad ennek a recenziónak Mark Reale halála, és valóban, elég hülyén is veszi ki magát, hogy pont most kerül fel az oldalra. Mentségünkre szolgáljon azonban, hogy hetek óta téma, melyik szimpatizáns kolléga is írjon a tavalyi év finisében beérkezett új Riot lemezről, hiszen a tragédiától függetlenül is 2011 egyik legjobb tradicionális metal anyagáról van szó. Nem beszélve arról, hogy a csapat még a metal közönség előtt is szinte teljesen ismeretlen, tehát még csak ízetlenséggel sem vagyunk vádolhatók, hogy ilyen eseményekből akarnánk hasznot húzni. Persze ne legyen igazam – a Riot pusztán eddigi életművével is a heavy metal legnagyobbjai közé tartozik, ha (el)ismertségben nem is, de dalaik, illetve lemezeik minősége, kitartásuk, hozzáállásuk és mindvégig megőrzött hitelességük miatt mindenképpen. Az ő esetükben sosem volt közhelyes és megmosolyogtató a „metal igazi szellemiségének" emlegetése, vagy egy olyan kijelentés, miszerint „őrzik a lángot és magasra emelik a metal zászlaját".
megjelenés:
2011 |
kiadó:
Steamhammer / SPV |
pontszám:
9 /10 Szerinted hány pont?
|
Félretéve a pátoszt, a Riotban az a zseniális, hogy bármilyen irányt is vettek (lágyabbat, keményebbet, gyorsabbat), a dallamok fontosságára mindig ügyeltek. Mert bár a hagyományos fémzene keretei viszonylag szűkek, ez a banda tudott változatos lenni: a korai klasszikust, a '80-as évek elejének egyik legnagyobb amerikai metal alapművét, a Fire Down Undert még véletlenül sem lehet összetéveszteni a speed metal gyöngyszem Thundersteellel vagy a '90-es évek közepétől datálható „Rainbow 2.0"-korszakkal. Ez utóbbi éra arca, a Masterplant (és nemhivatalosan a Deep Purple-t) is megjárt Mike DiMeo távozásával és a Thundersteel hangja, Tony Moore visszatérésével pedig borítékolható volt, hogy a karcosabb irány köszön majd vissza az új dalokban. Így is lett.
Bár én személy szerint egy fokkal jobban csípem a másik Tony-féle lemezt, a kissé kísérletezőbb Privilege Of Powert, meg kell hagyni, hogy a Thundersteel emblematikus darab, és abszolút klasszikus, hálás feladat tehát folytatni. Valóban ez történik: olyan elementáris erővel és olyan sodró tempóval indul el az anyag a stílszerűen Riot címre keresztelt nótával (időszerű is volt már egy névadó dal), hogy az ember csak les. Elvégre ilyen zabolátlan lendületet, mint ami az említett örökzöldet jellemzi, nem könnyű visszahozni – nekik mégis sikerült. És ami a legjobb: később sem fogy ki a szufla! Nemcsak Tonyból, aki mintha soha sem hagyta volna el a zenekart, de Bobby Jarzombek ritmusai sem kevésbé őrültek, mint korábban – rögtön a nyitó dal után egy full beteg dobintróval szolgál, amely a Still Your Man című, már-nem-szélvészgyors-de-lendületes-típusú riotizmust vezeti be. Egyébként csak Bobbyra figyelve is érdemes hallgatni a lemezt, még az üres dobsávok is végig szórakoztatóak lennének. Amúgy pedig közhelyesen szólva remekül keverednek a különféle korszakok stílusjegyei: speed metal, Rainbow szteroidon (például Crawling), a Born In America „kommerszebb" megközelítése (Whiskey Man) és szinte minden, ami miatt a heavy metal 2012-ben is szerethető lehet. A klisék is jól elférnek, még a kapcsolódó haláleset ellenére sem lehet széles vigyor nélkül hallgatni ezt a zenét. Persze egy pillanatra azért elgondolkodik az ember, hogy miféle sorsszerű címet kapott Mark Reale utolsó munkája, amit bár Thundersteel óta hűséges kollégája, Mike Flyntz gitározott fel nagyrészt, de Mark útmutatásával.
Megértem persze, ha valaki Moore hangjának hallatán kiszalad a világból, de aki így érez, még mindig találhat bőven kapaszkodót a Riot zenéjében, legfeljebb egy másik énekes fémjelezte érát érdemes kipécéznie – biztos, hogy talál ízlésének megfelelő albumot. Nem lehet kérdéses, hogy a zenekarnak tovább kell mennie, de Mark dalszerzői vénája nagyon fog hiányozni, ha esetleg úgy döntenek, hogy pár év múlva újabb Riot lemezt szeretnének készíteni. Hogy miért, az itt is jól hallható...
Hozzászólások
Kár, hogy valszeg végére ért a történet, az egyelten "pozitívum" a dologban, hogy ilyen albummal tudtak búcsúzni. Mélyen megrázott a halálhír, sztárallűröktől mentes igazi, minőségi "szürke eminenciás" volt Reale, Isten nyugosztalja.