Shock!

A választóvíz. Legalábbis azoknak, akinek eddig nem jött be esetleg a zenekar - azért vannak ilyenek, bőven. A második lemezük ugye kicsit durvább lett, mint gondolta volna a világ, így utólag, ha az első kettő közül kell választanom, akkor még mindig az első lemezre voksolok, az überkedvencem a mai napig. Aztán most itt a harmadik korong, és tátom a számat jól.

Indul a lemez egy kissé visszafogott nótával, legalábbis az eleje visszafogott, még nem nagyon lehet tudni, mire számíthatunk. Sokan lehet meg is rettentek, hogy lágyult a csapat, percekig sehol egy üvöltés, aztán persze kibontakozik a dolog, bár ez inkább egy három perces intronak tekinthető, amiből üvöltve megyünk át a The Blister Existbe, ahol már a jól ismert Slipknot témákat hallhatjuk: irgalmatlan, groove-os dobok és ütősök, zsére hangolt húzós riffelés, Corey pedig üvölt. Szinte látja az ember maga előtt a színpadképet, ahogy kilenc őrült maszkos fickó együtt ugrál vagy headbangel. A dal közepén eltűnik a gitár, csak az ütősök maradnak, dobpergés, harcos-módra, aztán mikor visszajönnek a gitárok, azt érezzük, hogy letaroltak, de nagyon. Bombasztikus kezdés, nem más.

A Three Nil kissé death metalos dobtémával indít, Joey Jordison teper, nem kíméli a csuklóját, persze a riffek sem kevésbé deathesek, persze nem végig, Slipknotosan szaggatott olykor. Bírom ezt a stíluskeverést, tőlük meg ezt a teljesen primitív sikamikát is elviselem. A refrén picit dallamos énekileg, káosz a dal, de jófajta, Joey pedig villant helyenként egy keveset. A harmadik nóta (a klipes, Duality) már ismertebb, fogós, bombasztikus refrénnel, hisztérikus verzével. Jó az, ha Corey kiereszti a hangját. Az Opium Of The People megint becsapós, sikálnak, mint a veszedelem, a refrénje dallamos, a végén egyszerűen szaggatnak (a végén agyoncsapnak persze), jó ez a sokszínűség, amit egy-egy dalon belül fel bírnak mutatni. Mindezek mellett tele van minden dal gitárszólóval, bazi jókkal. Az effektek, samplerek most elbújtak a dalokban, bár ahol kell, azért előtérbe tolták, de nem ez a lényeg most.

A hatodik dal eleje (Circle) egész egyszerűen kitépte a szívemet, folyamatosan borzongok és libabőrös vagyok az egésztől, akusztikus gitárra épül az egész - csak a rend kedvéért. Corey lágyan énekel, szinte hányavetien, mégis érzéssel teli minden sora. Mestermű. A végén a sampleres/dobos átvezetés meglepő, de megint telitalálat. Lezuhantunk a szakadékba két pillanat alatt. Ott lent aztán simán agyontaposnak (Welcome), Joey kétlábdobol is picit, aztán mikor az ember azt hiszi, hogy ráérzett a dalra, jönnek a meglepetés: egy-egy beteges gitárszóló. A Vermilion ezt a beteges vonalat viszi tovább, pszicho-dal egy kissé, bár a refrénnel próbálják hagyományos irányba terelni mindezt, három hangból megint sikerült olyan refrént faragniuk, amitől kiszakad az ember lelke a fülén keresztül. Ilyeneket Corey eddig még nem bírt énekelni, tán a Stone Sourban villantotta meg magát, hogy azért tud mást is.

A Pulse Of The Maggots a következő áldozat, ami a légiriadós kezdésével sejteti, hogy most megint odacsapnak jól, amikor jön a - már megint - beteges gitárszóló, alatta már thrashes tikatika, na ott végképp megadtam magam, nem lehet nem ugrálni erre! Ezek után a Before I Forget már szinte lazának tűnik, pedig ha csak külön hallgatja az ember, feltűnik, hogy mennyire feszes. Talán ezt a dalt lehetne belenyomorgatni a nu metal skatulyába. A Vermilion, Pt.2-ról az ember a címe alapján is sejtheti, hogy visszatekintés a Vermilionra, noha ez akusztikus gitáros, szépen elénekelt dal, a refrén szövege és dallama ugyanaz, mint, érdekes megoldás. Aztán mikor bejönnek a vonósok (ezt ki gondolta volna még az előző lemeznél, ugyeugye?) és a vokálrészek, megszakad a szív már megint, mindenki tudhatja, hogy szomorú a dal, nem kicsit. Igen: ez elejétől a végéig lírai nóta, és szép. Mindenki kiengedheti az eddig felgyülemlett gőzt, érzékenyedjünk el együtt...

De csak a dal végéig, a The Nameless secperc alatt szétcsap köztünk, ráadásul úgy, hogy megvan benne minden, amiről eddig írtam: fogós, gyors kétlábdobos, agyament, szaggatott, agresszív üvöltős, szívet tépő refrénes, ütőscentrikus. Nagyjából az esszenciája az eddigeknek. Kicsit kaotikusnak és összevisszának tűnhet elsőre a hirtelen váltásokkal, de ha ráérez az ember az ízére nagyon be fog találni. Kegyetlenek, na. Ha csak ezt az egy dalt mutatod meg valakinek, hogy ilyen a Slipknot, ebből mindent megtudhat. Aztán vagy bejön az illetőnek, vagy hülyén fog meghalni. A The Virus Of Life már szinte kispályás az előzőekhez képest, pedig ez sem egyszerű, elég pszichós, lassult, mérgező, főleg a végig torzított, érthetetlen vokállal, idegtépő gitártémákkal. Egységenként két megatonnás ütéssel bombázzák a hallgatót. A záró Danger, Keep Away ezek után már meg sem lepett, ez sem nevezném szokványos 'knot dalnak, főleg a riffek teljes hiánya miatt. Kicsit furcsa befejezése a lemeznek, persze nem ártott ez a levezető ennyire tömény, folyamatos energiacsapolás után.

Úgy indultam neki a kritikának, hogy nem elemzem ki dalonként, aztán mégis ez lett belőle, talán mert nagyon sokszínű az anyag, sokkal részletgazdagabb, izgalmasabb, mint az első két lemezük. Egyrészt jóval több az énekdallam, a gitárszóló, viszont kevesebb most a death metalos hatás, de több a "kattanás" az agyukban, ami egyáltalán nem baj. A hangzásról remélem nem kell sokat mondanom, az előzőekben ecseteltekhez illően gyomorbavágó. Eddig is a legkedvencebb zenekaraim között volt a Slipknot, ezek után meg végképp kitörölhetetlenül beleragadtak ebbe a pozícióba. A súlyos, modern metal (nem igazán szeretem más műfajba besorolni őket) alapkövei immár, ebben a stílusban meg az év lemeze, simán.