Shock!

Azt nem tudom, hogy a világnak épp egy új Soulfly lemezre volt-e szüksége, főleg a tavalyi, igen gyenge Enslaved után, de abban szinte biztos vagyok, hogy Max Cavalera agya lassan teljesen feloldódik a saját kertjében termesztett kannabisz füstjében. Primitív, amolyan deszkás dzsungelharcos manifesztóként indult ez a Soulflynak becézett hóbort, amit Cavalerának sikerült felfejlesztenie egy bivalyerős thrash/death szörnyeteggé, csak hogy aztán ledegradálja teremtményét egy, még a korábbiaknál is degeneráltabb kreatúrává. És mindezt az ősök tisztelete valamint a természet szeretete nevében, amely ezek szerint nem csak marketingrizsa volt.

Nálam ha Soulfly, akkor Dark Ages. A banda zenei leépülése sajnos azóta folyamatos, a kétévenkénti, vagy most épp évenkénti megjelenés pedig nemhogy indokolatlan, de egyenesen káros. Az új opusz címe egyébként tökéletesen jellemzi a mai Soulflyt. Vad és nyers az album, ez nem vitás, de ennyi még kevés az üdvösséghez. Ide jó dalok is kellenének, hogy ne csak a Cavalera név miatt szánjunk időt erre a lemezre. De sajnos ezen kívül nem tudok több érvet, ami miatt érdemes lenne végigszenvedni ezt a majd’ egyórányi agyzsibbadást.

Kissé értetelenül is állok az album relatíve jó netes fogadtatása előtt. Ma tényleg elég ennyi is, ha valaki korábban már nevet csinált magának? Reszelős riffek és üvöltözés? Mert sajnos a Savages ennél sokkal többet képtelen nyújtani. Na jó, az El Comegente végén odaszúrták azt a fajta akusztikus, latinos betétet, amit minden dél-amerikai bandától megkövetel a haza. Ezen kívül nincs mit kiemelni. Cavalera szókincse még mindig leírható négy darab szóval, s hiába vette be saját fiát a hanyatt-homlok elmenekülő David Kinkade dobos helyére, sajnos a húszesztendős srác sem egy Gene Hoglan, de még csak nem is egy Igor Cavalera. Egyedül Marc Rizzo gitárost sajnálom, aki bár egész kellemes szólókkal pakolta meg a lemezt, de ez a kőbunkósodás hallhatóan az ő kreativitására is egyre jobban rányomja a bélyegét. A Spiralban hallható zaklatott játék még afféle tudat alatti segélykiáltásként is értelmezhető. Menekülj te is, Marc, amíg csak teheted! Az öreg Cavalera ezúttal vendégeket is meghívott a lemezére, de sem Neil Fallon, sem pedig Mitch Harris nem tesz hozá semmi extrát a dalokhoz. Gyanítom, őket is inkább a zsenge fűillat csábította a Cavalera rezidenciára.

Összegezve tehát: aki hallotta az utóbbi két-három Soulfly lemezt, az nagyjából ugyanarra számítson most is, csak épp egy fokkal még közelebb fog kerülni az őseihez, konkrétan egészen a neandervölgyi emberig jut majd vissza, s ha már ott van, meg is kérdezheti tőle, van-e közünk hozzá. Szerintem a fickó gondolkodás nélkül le fog tagadni bármiféle rokonságot velünk, de vajon hibáztathatjuk-e ezért? A Max Cavalera iránt érzett tiszteletből lehet adni egy esélyt a Savagesnek, amúgy nem ajánlom. Ezernyi fiatal, ámde ismeretlen csapat mozgolódik odakint, akik ugyan köröket vernek a mai Soulflyra, mégis hamar el fognak tűnni a feneketlen internet hideg ürességében, csak mert náluk nem zajong egy szerencsétlen flótás, akinek a vezetékneve Cavalera vagy mondjuk Hetfield lenne. Nekünk pedig, mikor már elfelejtettünk kézzel írni és lábbal járni, maradni fog egy zenekar, ahol a muzsikusok bunkókkal és csontokkal zajonganak, miközben a zavart tekintetű énekes összefüggéstelenül morog egy szebb időről, amikor még ő is képes volt jó zenét írni.