Shock!

A Stone Sour végérvényesen felnőtt, egyszerre lépte át a kamaszkort, és az azt követő fiatal, gondtalan éveket is. Megkomolyodott, (még) tartalmasabbá vált, amit az Audio Secrecy intrója is érzékletesen vetít előre. Nincs két perc az a lassú, komor, zongorás bevezető, melynek minden egyes hangja mintha egyenesen a koponyánkba érkezne, mégis pontos utat mutat, hova és merre tart a zenekar ma.

Ez a rideg hangulat mégsem azt mutatja, hogy Corey Taylorék innentől kezdve kizárólag mélyművészi merengésekben tudnak gondolkodni, hiszen az utána következő Mission Statement egy ízig-vérig 2010-es modern rockdal, amire természetesen ráhúzhatjuk, hogy tipikus Stone Sour: pörgős, groove-os, és a refrén is fülbemászó, ahogy azt várta mindenki.

Határozottan érezni, hogy valami változott, a Digital (Did You Tell) már jóval rádióbarátabb, de ez a kommercializálódás nem feltétlenül azt jelenti, hogy a minőség is romlott. A dalok egészen egyszerűen jók, viszont szinte kézzelfogható az az apró, de jelentős változás, hogy (vigyázat, közhely!) ezzel a lemezzel egy új lépcsőfokra érkeztek. Esetükben a fejlődés teljesen természetes folyamat, az első két lemez között is ugrásszerű volt a fejlődés. Ráadásul Corey Taylor napjaink egyik legkarizmatikusabb és legjobb énekesévé/frontemberévé nőtte ki magát, minden túlzás nélkül ki lehet mondani, hogy igazi nagyformátumú előadó, elég megnézni bármilyen youtube-os koncertfelvételt, legyen szó klubkoncertről vagy soktízezres fesztiválról. Nem elég, hogy tehetséges, a kisugárzása is annyira pozitív egy ideje, ami azonnal átsugárzik az új dalokon.

Mindezek ellenére mégsem mondanám, hogy minden dal csupa napfény és ragyogás, sőt, borongós hangulatból több esik a mérleg megfelelő nyelvére. Furcsa hangulati hullámzásra invitál az Audio Secrecy, egyszerre lehetünk fent és lent, de a mélység sem húz le, hanem valamiképp felszabadít.

A balladák egészen egyszerűen gyönyörűek, tudjátok, amikor a szív megszakad, lélegzet bennakad. Ezek közül a leggeilebb Hesitate-et emelném ki, ez az, amitől már elsőre azt mondtam magamban: „húbmeg, itt valami most történt". A Hesitate végtelenül ragacsos, fülbemászó refrénjét bármelyik mainstream pop előadó megirigyelhetné, és simán benne van a pakliban, hogy a Stone Sour rajongóknál pont ez fogja kivágni a biztosítékot. Mondjuk nem sokáig hagynak minket merengeni, az utána következő Nylon 6/6 bizonyos részleteiben az album egyik legsúlyosabb dala.

Tény, hogy jóval több az ábrándozás, mint korábban, és azt is elismerem, hogy ez azoknál a rajongóknál sok és fárasztó lehet, akik a Come What(ever) May vadabb világát várták most is. Az olyanokról, mint a Say You'll Haunt Me, az Unfinished, a The Bitter End szintén megtölthetnék néhány sort szóvirágokkal, illetve teljesen feleslegesen fel tudnám sorolni gyakorlatilag az összes szerzeményt, de minek. Ez az a patthelyzet, amikor megvonom a vállam, és csak annyit mondok: döntsd el te magad, hogy akarsz-e előremutató zenét hallgatni, vagy maradsz a kényelmes kópiacsapatoknál.

A sima kiadvány záró tételét muszáj kiemelnem mégis: a Threadbare valami irtózatosan súlyos mind zeneileg, mind szövegileg, Corey pedig hátborzongatóan zseniális dolgokat énekel ebben a pár percben. A deluxe editionön összesen 17 dal található, és tény, hogy nem a három bónusznóta a legfontosabb ezen a lemezen, ám egyikre sem lehet szájat húzogatni, sőt. A cd mellett egy dvd-t is kap az, aki hajlandó pénzt kiadni zenéért, amin három 2010-es koncertvideót, és egy, a stúdiózást végigkísérő kisfilmet, lehet megnézni. Még egy iTunes-os bónuszt is meg lehet vásárolni, ez tényleg tingli-tangli jellegtelen rádiórock lett, kár, illetve nagyjából mindegy is.

Furcsa ez a lemez. Lehet elsőre imádni, lehet vele lassan barátkozni, de az egészen egyszerűen vitathatatlan, hogy minden egyes szerzeménynek saját karaktere van. Létezik sajátos Stone Sour hangulat, ami már a bemutatkozó album óta létezik és burjánzik, ám most sokkal bátrabban bántak a friss ízekkel, hangulatokkal, mint amire számítottam.

Biztos vagyok abban, hogy élőben óriási plusz erőket fognak ezek a dalok felszabadítani, meg abban is, hogy ez a lemez túl fog nőni rajtuk és rajtunk. Azt meg határozottan kijelenthetem, hogy 2010 egyik legfontosabb rocklemeze az Audio Secrecy.