Michael (aki nem Májkel!) Kiske ugye sokak szemében egy igazi félisten, hiszen a Helloween pacsirtájaként egy stílusteremtő folyamat szerves részét képezte a csapat (és a hagyományos metal) fénykorában. Sok-sok tízezer rocker szerette meg jellegzetes, kissé dickinsonos orgánumát, és nekik köszönhetően a Keeper albumok ma már klasszikusnak számítanak, amelyek hatására nem kevés, ma már nevesnek számító zenész ragadott hangszert (ide jönne az, hogy "De minek? - A szerk.", nem igaz?).
Az én személyes viszonyom hősünkkel és egykori bandájával tulajdonképpen speciálisnak mondható, elismerem a Keeper korszak érdemeit és csípem azokat a lemezeket is, de számomra az Andi Deris énekessel kezdődött korszaktól számítva alkotott igazán nagyot a Helloween, míg a Kiske-érából az ezerszínű, hangulatos Chameleon album a kedvencem. Ezzel együtt enyhén megmosolyogtatónak találtam Michael görcsös kísérleteit arra, hogy a Helloweennel való szakítás után mindenáron megmutassa, mekkora "művész", hogy valójában mennyivel több, mint ami; főleg annak tükrében, hogy végül is pont saját klónjának metal operájában bukkant fel hosszú idő után újra. Itt első körben külön megmosolyogtató volt az Ernie művésznév használata, amely helyére aztán mégiscsak "valahogy" visszakerült a "metal személyibe" a régi, jól - mi több -, remekül bejáratott Michael Kiske. Ezután már pikkpakk összejött a szerződés barátunk Supared nevű csapatának, hiszen valamilyen szinten sikerült a metal rajongók figyelmét újra felkelteni. És, mivel nem saját neve alatt készített lemezt, megvan az esély, hogy az a Kiske névhez tapadó akár pozitív, akár negatív előítéletek nélkül is esélyt kapjon. Jól ki van ez kérem találva..
Minden cinizmust félretéve el kell azonban mondani, hogy a srác képtelen rossz dallamokat énekelni. Sőt, ebben a "modern, érett rockzenében" (mert végülis valami ilyesmi módon kategorizálhatjuk a Supared muzsikáját) elméletileg többet is megmutathat magából, mint sima true metal szirénaként. Sikerül-e? Nehéz kérdés. A dalok tulajdonképpen egyáltalán nem rosszak, de ha teszem azt a Chameleonból indulunk ki, ami remekül kidomborította Kiske "más" iránti vonzalmát, akkor bizony elég egysíkú a végeredmény. Talán a szerzemények magas száma (14 dal, majdnem 60 percben!) is elmélyíti ezt a gondolatot, de a végefelé már az egyik súlyos riff ugyanolyan, mint a másik; egyik tempó olyan, mint a másik és ugyanúgy lefárad az ember, mint az utóbbi Queensryche lemezek hallgatása közben (több szempontból is kísértetiesen hasonló a szitu). Tulajdonképpen ez a baj az effajta, divat-elemeket (klitty-klutty itt-ott - ezzel már sose fogok megbarátkozni) sem nélkülöző, széles értelemben vett rockzenével, hogy hosszú távon nem tud izgalmas lenni. Mert hiába a remek hangzás, hiába játszanak jól (bár arctalanul) a zenészek, hiába van szépen megcsinálva, összerakva minden (még a szív-lélek munkát sem hiányolom), ha egyszerűen nincs olyan különlegesség, ami újra és újra feltetetné az emberrel a lemezt. Pedig ez a zene csak sok-sok hallgatás után mutatja ki apró kis finomságait - ha vannak. Így viszont bezárul a kör.
Szóval, a magam részéről kicsit bátrabb, dúsabb hangszerelést, esetleg több meghitt lírai, akusztikus pillanatot várnék el Kiskétől (ez utóbbiak ezen a lemezen is élményszámba mennek), urambocsá' több monumentalitást vagy akár pszichedeliát, de mindenképpen ennél a tucatrocknál többet. Vagy kevesebbet, már ami a nóták számát illeti...
