Milyen dolog már egy Moldova könyv után címet adni a lemeznek, kitalálni hozzá egy szöges dizájnt, a cd tokba egy igazi szöget is belerakni, összehozni egy utrabrutál hangzás, meg persze olyan 11 dalt írni, amitől az embernek először és sokadszorra is koppan az álla a padlón. Milyen dolog? Ilyen.
Az első lemezt imádtam - helyesbítek, máig imádom -, az új lemez előzetes négy dalát szintúgy, tehát joggal vártam, hogy a teljes lemezt imádni fogom. Így is lett. Na de ennyire?! A nyitó Pioneer hihetetlen sláger, bikamód húz, annak ellenére, hogy van a dalban egy olyan laza kis betét, amitől azt hinnéd nem illik ide, pedig de. Aztán jön az egyik nagy meglepetés, a Spilt Milk, ahol olyan keleties, arabos dallamokat énekel Vörös András, hogy nem mertem hinni a füleimnek. Zseniális. Ennyi. András eddig jobbára üvöltött, az utóbbi években próbált énekelni, de nem gondoltam volna, hogy már most ennyi érzékkel ír majd dallamokat, IGAZI énekdallamokat. Ritkaság ez, itthon meg pláne. Maga a dal is hihetetlen súllyal bír, még mindig csak azt bírom halkan kinyögni, hogy zseniális. Libabőröztető. A Fishmachine-t (és a másik három előzetes demós dalt szintén, ezeket nem is elemzem ki, már megtettem korábban) kicsit átírták, javítottak rajta, de üt mindegyik jobban, mint korábban. Nyilván.
A Bonestar megint más, mint az eddigiek, megint más énekdallammal és énekstílussal, kicsit rekedtes. Seal énekel hasonlóan, ami talán furcsa párhuzam, bár Seal fekete hang azért. A dal maga nemnormális, ebből a Seal-es dallamból valami fura menetelős dolog kerekedik ki. A (Joe De Miro's) Concrete Shoes - könyörgöm... hogy lehet ilyen számcímet kitalálni?? - egy Terence Hill film alapján jött, a szöveg legalábbis, a zene nagy része az első lemezes Superbuttot idézi. Isten bőgőtémákat játszik itt Salim.
Az Eat My Brains teljesen kettyós témával kezd, a SOAD dilisebb pillanatait idézve, gyors, pörgős, a refrén mintha nem is ennen a dalnak a refrénje lenne, állat. A mirror, mirror versszak még egy plusz, egy kis külön sziget a dalban.
Na jó, mégis írok előzetes dalról, a Victory-ban sikerült annyira megpiszkálni a refrént, valami hihetetlenül fülbemászó témát bírtak odarakni, állkoppanás nemtomhanyadszorra. A Wild címet kapó szösszenetről el nem tudom képzelni milyen apropóból született, ilyen iparimetalzene hatású hibrid, feszes, hahh, tetszik. A záró dalban az Ignite-os Téglás Zoli énekel András mellett. Atyaég. Eddig nem hallottam Ignite-ot, valamiért kimaradt, de ennek a srácnak arany van a torkában! Akkora ISTEN ez a dal, persze politikai töltésű szöveggel, de valami kegyetlenül eltalált dalszerkezettel, a refrén meg felér egy pár napos koplalás utáni kiadós ebéddel.
Ha már szövegek, szokásos Andrásos sorok, némelyikről el nem tudom képzelni, mi lehetett az ihletőjük, viszont az a jó bennük, hogy ezeket tényleg mindenki a saját képére formálhatja gondolatban. Tetszik ez. A borító is, eddig az év borítója nálam, puritán, kicsit sem sablonos és szerencsére nem metalborító... Viszont ötletes, nem kicsit. A fotók benne nemkülönben, Lukács Dávid alkotta őket, akiről tudvalévő, hogy szintén nem hétköznapi aggyal rendelkezik.
A hangzás. Aquarium Stúdió, meg is lehet küldeni rendesen, ja és itt is van ám "olajoshordó" pergőhangzás, konkrétan a Fishmachine-ben tűnt fel, de itt tökéletes, nem olyan, mint egyes dollármilliós költségvetésből agyonkevert lemezcsodáknál. Ugye. Világszínvonal ez, nem más. Gigantikus 10-es.