Shock!

Bár Billy Corgan új lemezkiadási koncepcióját sokan forradalminak tartják, szerintem annyira nem jelent nagy újdonságot. A Smashing Pumpkins diktátora ugyanis elhatározta, hogy szakít a hagyományos albumformátummal, és új dalait egyenként dolgozza ki, veszi fel, és teszi elérhetővé ingyenes MP3-ként. Corgan azzal magyarázta ezt, hogy így sokkal inkább tud koncentrálni az egyes dalokra, és ennek köszönhetően a végeredmény is jobb lesz.

 

 

Ezzel együtt a két-három év alatt kinyomott összes dal (szám szerint 44) egy box setben összegyűjtve is meg fog jelenni, illetve 2010 folyamán az első néhány számot már külön EP-k formájában is kiadták.

Igazából eléggé meglepő, hogy pont Corgan hagyja figyelmen kívül a lemezkereteket, hiszen a bódító dallamok és disszonáns gitárfutamok keverésének mestere pont egy alaposan kidolgozott dupla konceptalbummal érte el pályájának csúcspontját, amelyen minden dalnak, minden egyes hangulatnak világos, jól kijelölt szerepe volt. Persze arra is jól emlékszik mindenki, hogy az öntörvényű gitáros/énekes/dalszerző tizenvalahány éve fennhangon hirdette a rock halálát, illetve a rockgitározás végét, csak hogy két-három évvel később már Heavy Metal Machine címmel zengjen dicshimnuszt a rock katonáiról. A következetesség hiánya ugyanakkor sosem akadályozta meg Billyt a jó számok megírásában: az utolsó, Zeitgeist lemez például annyira jól sikerült, hogy nálam egyenesen a legerősebb Pumpkins anyag volt a Mellon Collie... óta.

Az első két EP, a Vol.1: Songs For A Sailor és a Vol.2: The Solstice Bare összegyűjtött 10 száma viszont sajnos többszöri hallgatás után is arról tanúskodik, hogy Corgan mostanában nem találja a tuti dalok receptjét. Az eddigi Smashing Pumpkins lemezeken mindig egyformán ott voltak a zúzósabb, a riffesebb, az elvont, elszállós, illetve a könnyed(nek látszó) poposabb dalok, és ideális esetben még ezek tökéletes egyensúlyát is sikerült megvalósítani. Most viszont olyan érzésem támadt, mintha csak egy B-oldalas dalgyűjteményt hallgatnék. Visszafogott, akusztikus alapú szerzemények váltakoznak bizarrabb témákkal, vagyis Corgannek ismét sikerült olyan hangulatot teremteni, mintha csak az Alice Csodaországban soundtrackjét hallgatnánk.

Merenghetünk orrvérzésig az egyedi hangulatú témákra, amik elvihetnék a hallgatót valami egészen különleges helyre... ha elég erősek lennének ahhoz, hogy bármi megmaradjon belőlük az EP-k hallgatása után. Még a legjobb az A Song For A Son, ami legalább többé-kevésbé emlékeztet egy zongoraalapú, középtájt kicsit bekeményítő, hagyományos Pumpkins dalra. Ezt leszámítva viszont csupa rossz hír: az A Stitch In Time-ban mondjuk végre bejön egy kis zaj, de ebből sem sok minden fejlődik ki. A Tom Tomban pedig Corgannek van képe még egy sha-la-la-la refrént is elsütni, de az eredményt még egy színvonalasabb játszótéren is kifütyülnék.

Ráadásul a kiadványnak még a jellege is szedett-vetett: jönnek egymás után a dalok, de a Pumpkinstól megszokott kohézió sehol. A habzó szájú fanatikusokat biztos ez is kielégíti majd, de Billy Corgannek vagy elő kéne vennie a jobbik eszét (és ízlését), vagy kellene neki egy jó producer, aki biztosítja a minőségi kontrollt. A Teargarden By Kaleidyscope ugyanis sajnos azt bizonyítja, hogy még egy kivételes képességű dalszerző műhelyében is születhet a sok arany között elég sok szar is.