Visszametalcore-osodott a Trivium – mondják az okosok a floridai négyes új, sorrendben negyedik lemeze kapcsán, de ne dőlj be nekik. Eleve az is kérdés, pusztán zenei szempontból mennyire lehetett valaha is odasorolni Matt Heafyéket a Killswitch Engage, Shadows Fall, Unearth fémjelezte északkeleti parti mezőnyhöz – még ha kényelmi szempontokból kifolyólag mindenki így is tett –, hiszen náluk kezdettől fogva kevesebb volt a dolog velejében a hardcore és jóval több a klasszikus metal, mint a fentieknél.
megjelenés:
2008 |
kiadó:
Roadrunner / CLS |
pontszám:
9 /10 Szerinted hány pont?
|
A skatulyákból ugyanakkor nehéz kitörni, szóval inkább hagyjuk is ezt az egészet: a lényeg, hogy a Shogun valóban visszalép egy kicsit a 2006-os The Crusade tiszta thrash/power irányvonalától az azt megelőző Ascendancy-ig, de ez csak annyit jelent, hogy ismét kapunk üvöltős énektémákat, és a szerzemények is hosszabbak, összetettebbek, mint a múltkor.
Maga az attitűd tehát nem változott sokat, vagyis ha eddig irritált a banda – vannak ezzel így egy páran szerte a világon – , gyaníthatóan most sem fogod megszeretni őket. Ha azonban képes vagy felülemelkedni azon, hogy a Trivium tagjai még mindig csak huszonegynéhány évesek, a táboruk pedig javarészt tinédzserekből áll, és nem dőlsz be a promóciós szövegeknek, ahol minduntalan valamiféle új Metallicaként akarják beállítani a bandát, ezúttal is kapsz egy kerekre csiszolt, kiváló nótákkal teli metal lemezt, ami iszonyatosan hallgattatja magát. A Trivium alapvetően semmi újat nem csinál, egyszerűen csak jobban meg tudják szólítani a mai ifigenerációt, mint azok a bandák, akiknek a munkásságából sokat merítettek, mivel ők maguk is fiatalok, szerintem ennyi a titkuk és nem több. Persze lehet őket köpködni, taknyosozni meg műanyagozni, de ettől még ugyanolyan jók maradnak.
Mivel a The Crusade-et a dalok szempontjából így két év távlatából is közel maximális teljesítménynek tartom, nem merném azt állítani, hogy a Shogun jobban sikeredett nála, de az biztos, hogy Matt és társai ismét nagyon odatették magukat, Nick Raskulinecz producer (Rush, Foo Fighters, Stone Sour, Death Angel) pedig olyan lélegző, lüktető hangzást biztosított az anyagnak, ami párját ritkítja. A banda hatásai persze továbbra is nyilvánvalóak: a Metallica helyből adja magát a riffelés és Matt énekstílusa miatt, a tempókban, a gitártémák ritmizálásában rengeteg klasszikus Testament íz rejlik, a dallamosabb részeknél a Megadeth válik kézzelfoghatóvá, a harmóniák terén az Iron Maiden, és így tovább. Ugyanakkor ezek ellenére is kialakult mára egy jellegzetes Trivium stílus, és ami a legfontosabb, megint baromi jó nótákat írtak, amiktől néhány hallgatás után már nehezen szabadulsz majd. Vagyis erre az anyagra is ugyanolyan mániákusan rá lehet kattanni, mint a korábbiakra.
Az Ascendancy és a Crusade legjobb pillanatainak metszetét adó 6 és fél perces Kirisute Gomen nyitás helyből telitalálat, a remekül felépített intro után nyaktörő power/thrash riffek váltják egymást gyilkos üvöltős részekkel, hogy aztán egy kikerülhetetlen slágeres refrénnel tegyék fel a pontot az i-re. Még ennél is nagyobb kedvenc a feszültségtől szétpattanó, gitárpilinckázós kezdésből kibontakozó Torn Between Scylla And Charybdis vagy a legfogósabb Down From The Sky, ami nemcsak a Trivium történetének egyik legjobb dala eddig, de simán ott van 2008 legerősebb metal himnuszai között is örvénylő tempóival, kiirthatatlan bridge-ével és refrénjével. Ha egyetlen olyan dalt kellene mutatnom a fanyalgóknak, ami igazolja a banda képességeit, az alighanem innentől fogva ez lenne.
Annak ellenére, hogy viszonylag kevés idő telt el az utolsó album óta, szerencsére a folytatásban sem adják alább. Az Into The Mouth Of Hell We March, a Throes Of Perdition vagy a Like Callisto To A Star In Heaven szintén esszenciális Trivium nóták gyönyörűen egymásba úszó, iskolapélda-szerűen váltogatott riffekkel, ízes szólókkal és gyilkos refrénekkel, melyekben kiválóan érvényesül Heafy és Corey Beaulieu jellegzetesen vastag, valahol mégis légiesen elegáns gitársoundja, régisulis összjátékuk pedig szintén a '80-as évek amerikai mestereit idézi. Szintén komoly vállalkozás a 12 perces, monumentális címadó záróeposz, amiben gyakorlatilag mindent felvonultatnak, ami csak jellemző rájuk. Ami az éneket illeti, a durva vokalizálás visszatérése ellenére sem kell azt hinni, hogy Matt végigordítja a lemezt, inkább csak színesítés gyanánt szedik elő az üvöltéseket gyakorlatilag minden nótában, a prímet továbbra is a Crusade-en megismert hetfieldes tónusú, érces dallamok viszik, a melodikus refrének pedig jobbak, mint valaha, ezen a téren ismét sikerült előrelépniük. A rendes hosszúságú anyagon egységesen magas a színvonal, a speciális kiadásra felkerült két extra nóta viszont nem véletlenül nem talált utat végül a lemezre. Szó se róla, ezeket is meg lehet hallgatni, de azért nincsenek egy kategóriában a többivel. Ugyanígy az Iron Maiden névadó nótájának feldolgozása is szimpla utánjátszás, mint igazán érdekes vállalkozás, bónusznak elmegy, de sok teteje igazából nincs.
Ismeretségünk első pillanatától fogva rokonszenvezem a Triviummal, és a Shogun csak tovább erősíti a baráti viszonyt. Egyáltalán nem tud zavarni, hogy feketébe öltözött 16 éves kiscsajok ezrei alszanak el esténként Matt egzotikus vonásaira gondolva, mert a lényeg a zene, és nálam ez az anyag simán ott van a 2008-as eresztés legjavában.
Hozzászólások