Shock!

Geoff Thorpe gitáros/zenekarvezetőnél tutira nem stimmel valami. Szegény Carl Albert énekes 1995-ben, autóbalesetben bekövetkezett halála óta ez már az ötödik Vicious Rumors album, és ezek közül nem volt még kettő olyan sem, ami nem hogy ugyanabban a felállásban, de legalább ugyanazzal az énekessel készült volna el. Mintha megbillent volna valami Geoff fejében, már másfél évtizede képtelen tartósan maga mellett tartani négy stabil embert, pedig ebben a periódusban sem akárkik fordultak meg a bandában (például Steve Smyth, Thaen Rasmussen és Ira Black gitárosok, Atma Anur dobos, Brian O'Connor vokalista, és így tovább).

Legutóbbi akciója gyanánt James Rivera énekest (lásd még: Helstar, Destiny's End, Seven Witches, Killing Machine stb.) sikerült egy durva bunyóval elmarnia maga mellől, amikor is James fején konkrétan egy sörösüveget csapott szét Thorpe mester. Bármi is volt a vita oka, azért ez nem egy civilizált megoldás, lássuk be. Rivera után rövid ideig egy Ronnie Stixx nevű arc került képbe, de az új album végül nem vele, hanem a korábban a Malice-ben tevékenykedett, szintén US metal veterán Brian Allen közreműködésével készült. Persze nem a Vicious Rumorsról beszélnénk, ha nem lenne még két személyi változás az előző, Warball című album óta: Dave Starr bőgős helyét Stephen Goodwin, Thaen Rasmussen gitárosét pedig Hiyoshi Morgan vette át.

Ahhoz képest viszont, hogy a zenekar nagyjából ugyanazt az átjáróház-szindrómát produkálja, mint mondjuk a Rainbow vagy a Whitesnake a korai nyolcvanas években, az aktuális produkción ez egyáltalán nem hallatszik, sőt. Bár jómagam a Carl halála óta készült korongok közül továbbra is a Warballt érzem a legerősebb, legkiforrottabb munkának, kétségtelen, hogy a Razorback Killers épp csak egy hangyányival lett gyengébb elődjénél. Ennek oka leginkább az, hogy két olyan dal is van a CD-n, amiben Geoff az összes énektémát magának vindikálja, és ez valahogy nem sült el igazán jól. Anno a '96-os, egy az egyben általa felénekelt Something Burning albumon, aminek a világa szándékoltan lett minden szempontból szikárabb, sörtésebb, működött is a dolog, azonban itt, ehhez az alapvetően dallamosabb zenei közeghez nem nagyon passzol a gitáros nyers tónusú, karcos, kissé fojtott orgánuma. Még a Let The Garden Burnben hagyján, mert maga a muzsika itt elviszi a mutatványt, viszont a középtempós All I Want Is You zeneileg sem túl erőteljes, amit csak tovább erősítenek a laposabb, semmitmondóbb énektémák. Geoff hangja egy-egy sor erejéig, meg a vokálokban aztán persze más nótákban is felbukkan, de ott ez rendben is van, semmi gond vele. Annál is inkább kár volt magát ennyire exponálnia a fent említett két tételben, mert az aktuális frontember, Brian Allen viszont tényleg egy igazi főnyeremény: vérbeli US power hang, markáns, erőteljes a közepes fekvésekben, de ha kell, eszelős magasakra is képes, amúgy James Rivera vagy épp a fiatal, Winters Bane/Jugulator-korszakát élő Ripper módjára. (Hihetetlen különben, hogy a tengerentúli underground színtéren mennyi ilyen kaliberű figura kallódik, jószerével csak a legbeavatottabb rajongók maroknyi tábora által ismerve és elismerve.) Változatosan, élettel, lendülettel teli módon, adottságai maximális kihasználásával énekel, igazán méltó utódja Carl Albertnek és Riverának, ráadásul – ami majd a koncerteken lesz fontos – fazonálisan is abszolút rendben van.

A tíznótás album játékideje pont ideális (51 perc), a tradíciókat a 21. század követelményeihez igazítva tálaló hangzás kiváló, és hiba volna megfeledkezni a hangszeres játékról, ahol főként az új hathúros, Hiyoshi Morgan érdemei kiemelkedőek. A gitárjáték ugyan mindig is a Rumors fő erősségei közé tartozott (lásd mondjuk Brad Gillis és Thaen Rasmussen Warball albumos szólóit, vagy pl. Vinnie Moore-t, aki a banda korai időszakában voltaképpen itt alapozta meg későbbi szólókarrierjét), de amit ez a számomra eddig tök ismeretlen félvér arc itt összepenget, az még ennek fényébe is kellemes meglepetésként ért. (Vendégként egyébként Brad Gillis ezúttal is felbukkant, akárcsak az ex-tag Mark McGhee és a Testamentes Eric Peterson.) A ritmusszekcióról szintén csak jókat lehet mondani, úgyhogy – bár ennek esélye konvergál a nullához – azt kérem Geofftól így a cybertéren keresztül, hogy egyik zenészét se rúgja vesén, szúrja hasba vagy bunkózza le egy jó darabig, ha lehetséges, ez ugyanis egy bivalyerős felállás, amit nagy hiba volna megbolygatni.

A korábban említett két dal ugyan szürkíti kissé az általános összképet, de szerencsére azért így is többségben vannak a nagy pillanatok. A gyors, pörgős speed-power Murderball, Axe To Grind és Rite Of Devastation egyértelműen a korai, klasszikus érát idézik meg, nekem azonban mégis két borultabb tétel a kedvencem. A lassan induló, elfojtott energiáktól feszülő első pár perc után egy dobkiállással igazi power metal szaggatásba torkolló Pearl Of Wisdom jelesül úgy zseni, ahogy van, és a gitártémáiban a '90 körüli Queensryche világát is megidéző, komplexebb-epikusabb felépítésű albumzáró tétel, a Deal With The Devil szintén nagyon nagy. Érdekes színfolt még a szinte doom tempójú és hangulatú, címéhez méltóan komor Black is – elsőre furcsának tűnt ez a darab, de aztán nagyon megszerettem.

A veterán zenekarnak egy nem egészen hibátlan, de mindenképpen erős albuma a jólesően old school borítóba csomagolt Razorback Killers, soha rosszabbat. Amerikai power metal vonalon (meg úgy általában is) egyelőre nálam az új Jag Panzer mindent visz az idei termésből, de ezt a lemezt is sűrűn fogom még hallgatni mostanában, az tuti. Erős a gyanúm, hogy nem csak a Metalfesten fogom megnézni őket, hanem a május 19-i bécsi bulira ugyancsak benevezek.