Ezt is megértük: 2012-ben új Led Zeppelin koncert DVD-t tarthatunk a kezünkben. Persze az ilyesmi manapság nemhogy szokatlan, de egyenesen hétköznapi, elég csak a hamarosan megjelenő új Jimi Hendrix kiadványra gondolni. Szerencsére azonban a Zep esetében nem kisstílű nyerészkedésről van szó. A 2007-es fellépés elsődlegesen annak az Ahmet Ertegunnak állított emléket, aki a legendás Atlantic Records alapítója és a Zeppelin felfedezője is volt egyben. Öreg barátjuk előtti tisztelgésül állt ki a színpadra a tizenkét évvel korábbi Rock And Roll Hall Of Fame beiktatás után először együtt a Robert Plant - Jimmy Page - John Paul Jones trió, kiegészülve a néhai dobos, John Bonham fiával, Jasonnel, s az így lezavart kétórás koncert nemcsak 2007 legjobbja lett, hanem még rekordot is sikerült felállítaniuk vele, mint a világtörténelem legnagyobb érdeklődést kiváltó koncertjével (a mintegy 18 ezer jegyért 20 millióan jelentkeztek).
A buli után persze mindenki tagadta, hogy valaha is DVD lesz belőle, Plant pedig még a további koncertektől is elhatárolódott. Bár egyelőre nagyon úgy fest, hogy az énekes nem fogja meggondolni magát, szerencsére a fellépés háziasítása körüli bizonytalanság mostanra teljesen eloszlott, a 2007-es O2 arénás fellépés korongokra préselt kópiái tucatnyi verzióban váltak elérhetővé szerte a világon.
Már csak a zenekar neve és a műsor különlegessége miatt is borítékolható, hogy a Celebration Day még a mai viszonyok között is komoly eladásokat fog produkálni, ám nehogy azt gondoljuk, hogy ez a négy fickó csak a régi népszerűségre épít. Jimmy Page-ék soha nem ültek a babérjaikon, míg aktívak voltak, s ez most sincs másképp. A hetven felé robogó három alaptag nem nyúl olyasféle trükkökhöz, mint vendégénekesek vagy plusz gitáros, két dobos, vagyis csupa olyasmihez, amivel a kiöregedett, de még erőlködő rockzenészek próbálják elfedni korukat. Itt nincs más, csak négy egyszerű fickó, akik megtestesítik mindazt, ami miatt például ez a magazin is megszületett.
A kétórás, tizenhat dalos buli maga a Led Zeppelin esszencia. A dalok csupa klasszikusok, ami azonban régen is felejthetetlenné tette őket, az az előadásuk volt, ebben pedig a négyes ismét a maximumot nyújtja. Magam is meglepődtem, milyen fiatalosan játszottak ezek a vén rókák, mekkora élvezettel vetették bele magukat a játékba. Robert Plant ugyan nem tagadhatná le a korát, de ez csupán az arcán látszik, beállásai, pózai messziről felismerhetőek, s tán utoljára a '80-as években énekelt ilyen jól. Page-nek is egyedül a haja csavarodott őszbe, máskülönben még mindig mágus ő is, aki a kornak megfelelően zöld lézerpiramisban bűvöli hegedűvonóval Gibson Les Paulját. És ott van John Paul Jones, akit mindmáig hajlamosak sokan elfelejteni, holott nélküle a Zep sem igen lett volna ennyire jó, elég csak a No Quarterre gondolni, amit ő szerzett. Jó szokásához híven a basszusgitár mellett ezúttal is kezelésbe veszi a billentyűket. Nagy mázlija van Page-éknek abban is, hogy egykori dobosuk hagyott maga után egy örököst. Jason Bonham nemcsak a legjobb, de egyben a legtermészetesebb választás is apja helyére: kiváló dobos, egyszerű, precíz és erőteljes ütős, akárcsak Bonzo volt. Néha, amikor kalapáló figurája megjelenik a gigantikus kivetítőn, mintha tényleg a fiatalon elhunyt legenda püfölné a bőröket, a Rock And Rollnál pedig szinte hátborzongató a hasonlóság.
Egy ilyen koncerten az ember aligha számít meglepetésekre, talán nem is tart igényt rá, csak jöjjenek szépen sorban a klasszikusok. A zenekar mégis elővett egy olyan dalt a tarsolyból, amit eleddig még soha nem adtak elő élőben, ez pedig a For Your Life a kései időszakból. Ezt leszámítva egyetlen igazi Zeppelin rajongót sem fog váratlanul érni a dallista. Csúcspontok persze még így is adódnak: a Trampled Under Footot még nem hallottam ilyen húzósan előadni, lüktet az egész, a Kashmirt pedig tán még sohasem játszották ilyen feszesen és élvezetesen, mint itt.
Maga a felvétel közel tökéletes: éles kép, a vágás a mai divatnak megfelelően olykor kapkodó, a klasszikus Zep filmeket idéző bevágások pedig néha tényleg olyan érzetet keltenek, mintha mondjuk a The Song Remains The Same-et néznénk. A hanggal sincs gond, betölti a szobát az 5.1-es keverés, ahogy az manapság elvárt. A koncertlemezen kívül kapunk egy bónusz DVD-t is, amin próbákat láthatunk, igaz, csupán egy kameraállásból, vagyis ez tényleg afféle érdekesség. Aztán van egy rövid összeállítás is BBC híradásokból, valamint külön megtekinthetjük a koncert intrójaként használt filmecskét. Két CD is lapul még a digipak dobozban, vagyis a szokásos összeállítással van dolgunk, már ami a csomagolást illeti.
Lecseng a Rock And Roll frenetikus vége, mi pedig csak ülünk, arcunkon széles, elégedett mosollyal, és csak azt tudjuk, hogy ezt ismét át akarjuk élni. Ilyen a Celebration Day.
Hozzászólások