A Legilletékesebb Személy elmondása szerint Stig Sæterbakken, a Norvég Irodalmi Fesztivál néhai művészeti vezetője elévülhetetlen érdemeket szerzett abban, hogy az addig többnyire kényelmes elvonultságban húst tépő oslói farkasok néhány éve előbújtak rejtekükből, és megmutatták magukat közönségüknek. Magánvéleményem szerint a lenullázódó lemezeladásoknak is súlyos szerepe volt a döntés meghozatalában, de az is meglehet, hogy a horda évek óta csak az alkalmat leste erre a lépésre. Vagy mindhárom egyszerre. Vagy egyik sem. Hiszen ez itt az Ulver, egyszersmind az utolsó zenekar a földkerekségen, akiktől valaha valódi koncertélményre számítottam. 2010. februári budapesti fellépésük el is hozta az ezt-nem-hiszem-el katarzisát, a világvégét, és mindent, de az Ulver, mint zenekar befogadására az a pár perc nem lehetett elegendő. Annak itt és most kellett bekövetkeznie, éppen ezért tartom számon a kiszőrösödött norvégok különös történetének legfontosabb kiadványaként ezt a koncertfilmet.
2010. július 31-én keveredtek a farkasok a Norvég Nemzeti Opera színpadára, immár egy komplett Európa-turné tapasztalatával és kínjaival a hátuk mögött, hogy méltóképpen zárják le első, színpadon töltött évüket. Ebben az időszakban születtek a később Wars Of The Roses nevet kapott albumuk dalai, melyről az England címűnek éppen itt volt a premierje. Különleges vendégként felbukkan a koncerten Christian Fennesz zajmester és a performance-művész Ian Johnstone is, de a fellépés főként nem miattuk, és nem is az egyedi környezet miatt különleges, hanem attól, ahogy a végre teret kapott hangzás és a vizuális hatás összeolvad, létrehozva valami olyasmit, amiről pátosz és közhelyek nélkül nehezen lehet nyilatkozni. A koncert végén feltett költői kérdésre („Miféle állat vagy Te?") mindenki megtalálhatja a maga válaszát a dalokat hallgatva, ám összegezve a látottakat, inkább az a kérdés: miféle szándékú szörnyeteg alkotta meg mindazt, aminek e helyen tanúi kell legyünk? Lehetséges, hogy ez az egész felhajtás nem több egy irányított hatású blöffnél?
Az már a Dunán, a hajó gyomrában is kiderült, hogy az élő Ulver legalább annyira „ki van találva", mint a lemezen hallható fajtársa. A Kristin Bøyesen teremtette látvány tanítani való módon csak ráerősít a zene hangulatára, nem osztja meg a néző figyelmét. Kendőzetlen, súlyos, fájdalmasan éles képsorok ezek, de az általuk kiváltott hatáshoz elegendő csupán „tudatában lennünk" a vetítésnek, még akkor is, ha a színpadi történések ezen kívül a nullával egyenértékűek. Hagyományos értelemben vett hangszeres játék csak esetlegesen történik, sőt, Jørn H. Sværen szerepe a színpadon például a férfiasan tökéletesre korlátozódik. Akinek a nevét azonban hajlamosak vagyunk elfelejteni az Ulver kapcsán, az a zeneszerző Tore Ylwizaker, akit én személy szerint felelőssé teszek az utóbbi évtized klasszikusokban fogant, dalközpontú megközelítéséért. Cellatársa, az alapító/énekes Kristoffer Rygg szimplán egy démon, a frissen igazolt Daniel O'Sullivan (ld. még Mothlite, Æthenor, Guapo, Sunn O))), ...) pedig multi-instrumentalista és Művész. Utóbbiból talán a kevesebb több lenne. Egy dobos és egy DJ egészíti ki még a csapatot, kiválóan.
Ebből az apokaliptikus hangulatú noise rock operából ez a közel másfél óra bőven megfekszi a gyomrunkat, de az ilyesmi ekkor jó igazán. A műsor természetesen az ez idő tájt legfrissebb, Blood Inside és Shadows of the Sun albumok köré épül, korántsem magától értetődő dalválasztással. A Blu-ray- és szimpla DVD-korongot is rejtő digibook kiadás kivitelezése a csapathoz méltó, a házi stúdióban kikevert hangzás pedig közel áll a tökéleteshez (és itt valóban a keverésen van a hangsúly). A hat HD-kamerával rögzített vizuális nyersanyagból is kihozták a maximumot, nincs tehát miért elnézést kérni, legfeljebb a gyarló büszkeségért, amivel elénk tárják ezt az anyagot. Bár ezt is csak ők állítják, mi leginkább zavarban vagyunk (még mindig), és még levegőt venni is elfelejtünk.
Oscar Wilde-ra fordítva: „Az egyszerű gyönyör a bonyolult ember utolsó menedéke."
Hozzászólások
amúgy pedig egy csoda, ahogy megszólal a dob ebben fura mixben. külön oldalt érdemelne.