Habár a metal aranykorának leginkább a nyolcvanas évek dicsőséges kavargását szokás tekinteni, azért a kilencvenes évek első fele is éppoly meghatározó korszaknak számít, legfőképpen a szélsőségesebb zenei műfajok tekintetében. Többek között olyan egyedi hangzású és innovatív zenekarok bukkantak fel ekkoriban, mint a groove-os Pantera, a thrashes-hardcore-os Machine Head, vagy a mechanikus Fear Factory.
megjelenés:
1995. június 13. |
kiadó:
Roadrunner |
producer: Colin Richardson
zenészek:
Burton C. Bell - ének
Dino Cazares - gitár
Christian Olde Wolbers - basszusgitár
Raymond Herrera - dobok
játékidő: 55:12 1. Demanufacture
2. Self Bias Resistor
3. Zero Signal
4. Replica
5. New Breed
6. Dog Day Sunrise
7. Body Hammer
8. Flashpoint
9. H-K (Hunter-Killer)
10. Pisschrist
11. A Therapy For Pain
Szerinted hány pont?
|
„The machine is now alive
To wreak havoc in your lifes
There's no use to hold me back
I am ready to attack"
Megannyi izgalmas színvilág, s mind a hangjegyekbe préselt szélsőség és agresszivitás jegyében kikeverve! A legismertebb úttörők közül azonban a Fear Factory hozakodott elő a legridegebb hangokkal, amiket valaha is bárkinek sikerült ezüstkorongba préselnie, a Demanufacture pedig az elembertelenedés pusztító erejű szimfóniája.
A zenekar gyökerei egészen 1989-ig húzódnak vissza, amikor is Dino Cazares gitáros összeverődött Raymond Herrera ütőssel, hogy valamit összehozzanak akkori példaképeik nyomán. Énekesre akkor tettek szert, amikor Cazares megnézett egy Hate Face koncertet, ahol az énekes, bizonyos Burton C. Bell, teljesítményével igen mély benyomást tett rá. Talán a duci gitáros meggyőző erejének volt köszönhető, vagy talán egyedi elképzeléseivel tudott hatni az énekesre, mindenesetre a Cazares-Herrera-Bell trió igen hamar összeállt, s egy ideig Ulceration név alatt ténykedtek, mígnem Cazares fogta magát, és akkori szobatársától egyetlen dollárért vásárolt egy ütős kis bandanevet. Így született meg a Fear Factory, s a kezdeti, balul elsült próbálkozásuk, az 1991-es Concrete leginkább egy még kezdő zenekar képét mutatja, akik legnagyobb grind és death kedvenceik (Napalm Death) nyomdokain kívántak haladni, ám a dalaikban használt elektromos zajok, effektek nem elhanyagolható ipari hatásról (Godflesh) is árulkodtak.
A már hivatalos debütáló lemez, mely az irányvonalról sokat eláruló Soul Of A New Machine címet kapta, egy némileg letisztultabb anyag lett, melyben már egyre több saját ötlet és elképzelés bukkant fel. Ilyen szembeötlő újítás például Bell stílusa, amikor is a hörgést vegyíti tiszta énekkel, amit előtte death/grind berkekben nem igen csinált senki. De Cazares játéka is ekkor kezdte magára ölteni azt a gépiesen precíz jelleget, amelyről aztán elhíresült. A lemez tehát fontos lépés volt a banda történetében, ám aztán a három évre rá érkező Demanufacture bizonyult a nagy áttörésnek.
A Soul Of A New Machine előismeretében a Demanufacture először olyannak tűnik, mintha egy egészen más csapat játszana rajta. Mindenekelőtt a páratlanul tiszta és dinamikus hangzás az, ami már akkoriban is a párját ritkította. Mindez legfőképp a Greg Reely és Rhys Fulber hangmérnökpárosnak köszönhető, akik a Colin Richardson felügyelte kész anyag keverésével egy mind a mai napig etalonnak számító hangzásképet alkottak meg. Gitár még soha azelőtt nem szólt olyan gépies nyersességgel, mint itt, s hallgatása közben az embernek olyan képzete támadhat, mintha nem is embereket, de kiborgokat hallana pusztítani. Cazares jellegzetesen sulykolós, szaggatott riffelése pedig csak tovább mélyíti ezt a benyomást. Valami hasonló érzés lehet, amikor az ember bekerül egy gyári automatamonstrum gépkarjai alá, melyek aztán ellentmondást nem tűrően kezdenek el dolgozni az élő húson.
Mindezek után talán nem is csoda, hogy a címadó dal nyitótémáját minden idők egyik legkeményebb riffjeként tartják számon. Pedig a lemez tele van gyilkosabbnál gyilkosabb gitártémákkal. A Zero Signal (mely hallható a Mortal Kombat című filmben is), vagy az H-K (Hunter-Killer) tartalmazzák Cazares legkönyörtelenebb szaggatásait, a mexikói gitáros a Soul Of A New Machine-hez képest itt már egy egészen letisztult stílussal mutatkozik be. Rendkívül agresszív játékát Raymond Herrera dobos tökéletesen támasztja alá, méghozzá oly módon, hogy duplázójával precízen kíséri a csuklórepesztő riffelést. Ehhez persze igen nagyfokú összhang szükségeltetik a zenészek között, gyakorlatilag együtt kell lélegezniük. A Fear Factory muzsikusainál azonban ezzel jól hallhatóan nem is volt gond sem a lemezen, sem pedig élőben. A dobos teljesítményét egyébként az a híres eset is kitűnően példázza, amikor is az album megjelenését követően olyan vádak érték őt, hogy titokban dobgépet használt a felvételekhez, ilyen sebességgel és precizitással ember ugyanis egyszerűen nem játszhat. Herrera azonban a dobosoknál szokásos segédeszközökön (metronóm, trigger) csupán saját végtagjait használta, s élőben aztán végleg rá is cáfolt mindenfajta alaptalan vádaskodásra. Egyébként az olyan dalokat hallva, mint mondjuk a New Breed, talán érthető is a kezdeti kétkedés. Az időközben a csapathoz csatlakozó Christian Olde Wolbers basszusgitárosról pedig sokan hajlamosak megfeledkezni e lemez kapcsán. Jóllehet, mikorra a zenekarhoz csatlakozott, addigra a lemez javarészét Cazares már felbasszusozta, Wolbers bizonyos mértékben még így is kivette részét a dalírásból, precíz játékával pedig tökéletesen kiegészítette társait.
Minderre a nyers zenei agresszióra végül Burton C. Bell húzta rá posztapokaliptikus sci-fi koncepcióját, amely a gépek által elnyomott, sőt, eltörölt emberiség sötét jövőjét vizionálja elénk. E téma persze már akkoriban se számított új keletűnek, elég csak a Terminator filmekre gondolni (és már azok alaptörténetét is máshonnan lopták...), melyek egyébként bevallottan hatással is voltak Burtonék zenéjére, elég csak a Pisschrist elején hallható hangokra gondolni, amik a Terminator 2 filmzenéjéből származnak. A Soul Of A New Machine-ra jellemző, indusztriális effektek használata a Demanufacture-rön is jelen van, mely leginkább a zenekar ötödik tagjának tekinthető Fulbernek köszönhető, akinek hideg, sötét tónusú effektjei és aláfestő szerepű szintetizátorozása nélkül ez a lemez, valószínűleg nem lenne olyan meghatározó, mint amilyenné végül válhatott.
A Demanufacture világszerte ismertté és elismertté tette a Fear Factory legénységét, s a diadalmenet egy még letisztultabb és kerekebb anyag formájában folytatódott, olyan ösztönösen vad és kegyetlenül kemény albumot azonban, mint amilyen a Demanufacture lett, a csapat már nem volt képes még egyszer összehozni. De épp a megismételhetetlensége mutatja, hogy mennyire fontos is ez az alkotás a metal történetében.
Hozzászólások