Shock!

Nemcsak az én talán már közismert, megosztó lemezek iránti perverzióm az oka annak, hogy ebben az összeállításban minden idők legsikertelenebb KISS albuma is helyett kapott. Van itt apropó bőven: hivatalosan ez az első lemez, amin már Eric Carr dobolt (az Unmaskedet még Peter Crissre kreditálták, de állítólag más játszotta fel), ráadásul idén 30 éves az anyag, és – talán pont emiatt – maga a zenekar is mintha kezdené rehabilitálni. Ezt abból gondolom, hogy a legutóbbi KISS Convention akusztikus bulikon egy Elder egyveleg is bekerült a műsorba, erre pedig az 1995-96-os szezon óta nem volt hasonló példa – emlékszünk ugye, hogy az Unplugged lemez egyik csúcspontja pont az erről az anyagról származó A World Without Heroes volt. Az, hogy a rajongók is egyre inkább kezdenek rájönni az Elder értékeire, már nem újdonság, de a tendencia mindenképpen a csapatot igazolja: jó döntés volt anno ez a kitérő, és persze Eric Carr leigazolása is óriásit dobott a KISS lendületén, előkészítve feltámadásukat, amely aztán a Creatures Of The Nighttal, de méginkább a maszklevétellel teljesedett ki.

Az album készítésének körülményei ma vélhetőleg bőven valóságshowba illenének, hiszen itt vált végleg áthatolhatatlanná az Ace Frehley és a Simmons – Stanley tengely közötti szakadék. Ace-nek már maga a Bob Ezrin producer által felvetett konceptlemez-ötlet sem tetszett, a másik két szavazó félnek viszont annál inkább (Ericnek új fiúként hallgass volt a neve), és a konfliktus bizonyára még jobban megrezgette a lécet Frehley alatt, akinek már amúgy is kifelé állt a rúdja. A lemezt viszont még befejezte a gitáros, sőt énekelt és társszerzett is a Dark Light című számban, valamint benne volt a keze az instrumentális Escape From The Islandben, de mivel Bob Ezrin lényegében ötödik tagként vett részt a munkában és más külső szerzőket is bevont (például a mostanában első számú közellenségnek számító Lou Reedet is), a projekt valószínűleg mindenki számára rossz szájízűre sikeredett. Minderre pedig a negatív fogadtatás is rátett egy lapáttal – az 1997-es újrakiadás bookletjében úgy írják, az Elder az egyetlen KISS album, ami nem lett aranylemez az Egyesült Államokban (mai mérce szerint nyilván szinte felfoghatatlan példányszámról van így is szó). Nem csoda tehát, hogy sem turné, és pár tévéfellépést és egy klipet leszámítva promóció sem nagyon kísérte a megjelenést. Ettől még azonban egy baromi jó és különleges dalcsokorról van szó, amely – mint a fent írott, rehabilitácóra vonatkozó utalásokból is kiderül – bőven kiállta az idő próbáját.

Általában nem látom értelmét annak, hogy amerikai konceptalbumok sztoriját vesézgessük, legyen elég annyi, hogy egy egész vállalható sci-fi fantasy történetet rakott össze Simmonsékkal Ezrin, ami a rockoperás jelleg miatt tele van zenei csemegékkel, de egyáltalán nem áll olyan messze az addig megszokott KISS hangzástól, mint azt a fáma tartja. Hiszen kórussal, szimfonikusokkal korábban is dolgozott a banda, és lírában mindig is erősek voltak, kemény dalok pedig akadnak itt is bőven (mint például a már említett Dark Light, a The Oath vagy a záró, még KISS-mércével is hihetetlenül fogós I). A különbség annyi, hogy ez esetben minden szervesen összetartozik, és tényleg afféle rockoperaként bontakozik ki a történet, amelynek a zene maximálisan alárendelődik. Ahogy a fanfárból kibontakozó Just A Boyból átérünk az Odyssey kissé musicales témájába (tipikus Stanley – nem véletlenül színházazott ő sem később!), simán színpadra képzelhetjük az egész sztorit. Amikor pedig a keményebb hangot megütő Only You-ban visszatér a főtéma, már a soha meg nem valósult koreográfiát is láthatjuk magunk előtt – és még mindig nincs vége a meglepetéseknek, hiszen az Under The Rose tételt reneszánsz dallamok uralják. Egyszerűen zseniális!

Ma már persze a rock-metal világban sincs semmi hírértéke annak, ha valaki összehoz egy rockoperát, de 1981-ről lévén szó, elmondható, hogy a KISS jócskán megelőzte korát (ezzel is). A hagyományosabbnak számító dalok a lemez második felére kerültek, itt Gene Simmons nagy pillanata a szintén Lou Reed közreműködésével készült, tördelt ritmusú, sötét hangulatú Mr. Blackwell dal.

Tizenkét-tizenhárom éve hallottam először a lemezt, és már akkor teljesen rabul ejtett, ami máig töretlen – csak a cikk megírása alatt lement kétszer, és még mindig találok rajta új dolgokat. Egyszerre hihetetlen és elkeserítő, hogy a maga idejében körülbelül annyit tudott erre mondani az egyszeri rajongó, hogy „a KISS miért akar Pink Floyd lenni?". Szerencsére a mai kor zenehallgatói sokkal nyitottabbak – persze nyilván sokaknak tetszett az Elder akkoriban is.

Régi közhely, talán már nem is olyan sokan vallják, de még mindig elegen, hogy a KISS sose szólt a zenéről, a show mindig is a muzikális hiányosságokat volt hivatott elmismásolni. Nos, ennek többek között a (Music From) The Elder is ékes cáfolata. Az Eric Carr-éra pedig más értelemben is magasabbra tette a mércét zenileg – íme, az első lépés!