Shock!

Ha azt mondom, Nirvana vagy Nevermind, mindenkinek határozott véleménye van, aki valaha is kapcsolatba került a rockzenével. Sokuk esküszik a zenekarra és annak második lemezére, míg azok száma sem elhanyagolható, akik szerint épp csak jókor voltak jó helyen, és egyébként talán a valaha létezett leginkább túlértékelt zenekarról van szó. Egy azonban biztos: a Nirvana mellett nem lehet szó nélkül elmenni. Mivel a Nevermind 2011. szeptember 24-én ünnepelte megjelenésének huszadik évfordulóját, 1992. január 11-én, azaz pontosan húsz évvel ezelőtt pedig először került fel a Billboard-lista első helyére, itt az ideje, hogy mi is megemlékezzünk róla.

Mivel jelen recenziót az én tollamból olvashatod, nyilván azok közé tartozom, akik a csapat feltétlen híveiként tarthatóak számon, pláne, ha azt is figyelembe vesszük, hogy amit néhány hete a The Works kapcsán írtam Freddie Mercuryról és a Queenről, az Kurt Cobainre és a Nirvanára is igaz. Ha nincs ez a csapat és nincs Nevermind, talán sosem talál el annyira a rockzene, hogy még ma is kiemelkedő helyet foglaljon el az életemben.

A lemez megjelenését követően felforgatott mindent, óriási hatást gyakorolva az akkori tizenéves korosztályra. Akkorát, ami manapság elképzelhetetlen. Ha alaposabban megnézzük a kétezres évek legfelkapottabb pop-ikonjait övező őrületet, még akkor sem járunk még csak közel sem ahhoz a miliőhöz, ami Cobainéket a Nevermind megjelenése után körülvette. Túlzás nélkül elmondható, hogy 1992-93 táján mindenki Nirvana pólóban és kockás flanelingben járt, mindez pedig akkor hágott a tetőpontra, amikor Kurt 1994-ben elhunyt.

Sokat elárul az is, hogy a Nirvana zenéjével annak a nyolcosztályos giminek az iskolarádiójában találkoztam először, amibe pont 1992-ben kezdtem el járni. Ez egészen pontosan 1994 végén történt, mikor a nagyszünetben felcsendült az Unplugged In New Yorkról az eredetileg David Bowie által énekelt The Man Who Sold The World. Azonnal megfogott ez a dal, így egyik régi cimborámtól, aki két évvel volt idősebb nálam és már büszkén hordta a cobaines pólót, el is kértem a teljes Unplugged lemezt, amihez bónuszként hozzácsapta a Nevermindot is. Először persze a befogadhatóbb, nyugis, és máig kedvenceim közé tartozó élő anyag talált el, de aztán a szememben hihetetlenül dühösnek és energikusnak tűnő Nevermind is utat talált hozzám, és ugyanúgy évekig állandó vendéggé vált a magnómban, mint akkoriban szinte mindenkinél.

A Nirvana és Nevermind tehát teljesen felforgatta az én világomat is, és bár vitathatatlan, hogy a Soundgarden vagy az Alice In Chains zenei szempontból köröket vert a csapatra, mégis ők voltak azok, aki a '90-es évek talán legnagyobb hatású lemezét tették le az asztalra. Eleinte senki sem gondolta volna, hogy az lesz, a Nevermind azonban mégis azzá vált. A csapat 1989-es bemutatkozó albuma, a Bleach sem volt sikertelen lemez – főleg az Egyesült Királyságban fogyott jól –, de nem is keltett különösebb feltűnést. Azt a lemezt még egy bizonyos Chad Channing dobolta fel, akivel viszont az alapítók, az énekes/gitáros Kurt Cobain és a bőgős Krist Novoselic nem voltak maradéktalanul elégedett. Pontosabban úgy gondolták, hogy Chad stílusa tökéletesen illik a koszos, garázsos Bleachez, azonban a banda számára kijelölt új irányba nem képesek elindulni vele. Márpedig Kurt egy egyszerűbb, popos utat jelölt ki a csapat számára, amelynek első lépése volt a két lemez között egy külön maxin megjelent Sliver című dal.

A Nevermind megjelenését követően Cobain így nyilatkozott az irányváltásról: „Szerintem a Nevermind tizenkét nótája egyszerű, fémes power pop muzsika. Persze nem volt ez mindig így, én különösen a Bleach előtt nagyon is popnak tartottam a zenénket. Aztán végül úgy alakult, hogy arra a lemezere csak egy popdal került fel, az About a Girl. Azok, akik kezdetben a rajongóink voltak, és a Sub Pop által kiadott lemez óta követik a pályánkat, biztosan azt mondják majd, hogy most feladtuk az elképzeléseinket egy nagy lemeztársaság szerződéséért. De ez a lemez akkor is más lett volna, ha kis kiadónál jelentetjük meg. A változás oka inkább a két anyag megjelenése közötti időben keresendő. Megváltozott a környezetünk, az életünk, a gondolataink. A Sliver ebből a szempontból mindenképpen figyelmeztetés-értékű volt."

Mindehhez tehát másik ütősre volt szükség, így került a képbe Dave Grohl, aki már korábban lenyűgözte őket élő teljesítményével egy Scream nevű hardcore banda koncertjén. Miután a Scream feloszlott, Dave átrepült Seattle-be, ahol azonnal be is vették a csapatba. Ez nem sokkal a Sliver maxi megjelenését követően történt, amikor a Nevermind projekt még nagyon gyerekcipőben járt, hisz még a Sub Pop istállójánál voltak, és a lemez is Sheep munkacímen futott. Butch Viget a kiadó javasolta a készülő anyag producerének, így stúdióba is vonultak vele, hogy rögzítsenek pár számot a készülő lemezanyaghoz. Ezek között már ott volt a Polly és az In Bloom is, illetve később más formában és más címmel a Nevermindra szintén felkerült dalok is, mint például az Immodium néven futó, a lemezre azonban már új címén felkerülő Breed is. A Smells Like Teen Spirit ekkor még sehol sem volt, a Lithiummal azonban már elkészült a csapat, aminek feléneklése közben Kurt szét is üvöltötte a torkát, úgyhogy hosszabb időre abba kellett hagyniuk a felvételeket. Vignek azt mondták, nemsokára jelentkeznek, majd jó időre felszívódtak. Mint később mindenki számára világossá vált, a csapat a The Smart stúdióban elkészült felvételeket arra használta fel, hogy új kiadót keressen az ekkor már komoly anyagi gondokkal küszködő Sub Pop helyett.

Végül a Geffenhez tartozó DGC-hez írtak alá, akik több producert is javasoltak, de a Nirvana kitartott Butch Vig mellett. A munkát végül az eredeti márciusi időpont helyett csak 1991 májusában kezdték meg a Sound City stúdióban, Van Nuysban, 65 ezer dolláros költségvetéssel. Ekkorra zeneileg már a teljes lemezanyag összeállt, mivel azonban Kurtnek az volt az elve, hogy első a zene, és a szövegek csak utána jöhetnek, bár tökéletesen összepróbált dalokkal érkeztek, a szövegek sok esetben csak a stúdióban nyerték el végleges formájukat – vagy épp ott születtek meg.

Ekkorra már a Smells Like is összeállt, élőben 1991. április 17-én adták elő először egy jótékonysági koncerten. Történt ugyanis, hogy Kurt egyik barátját börtön fenyegette, mivel nem tudta befizetni a rá kiszabott közlekedési bírságokat. Amikor erről tudomást szereztek, kibérelték az OK Hotelt Seattle-ben, és az oda leszervezett buli teljes bevételét ennek a cimborának jutatták el. A Smells Like Teen Spirit ekkor debütált tehát a közönség előtt, világhódító körútjára azonban csak néhány hónappal később, szeptember 10-én indult, amikor a Nevermind lemezt felvezető maxiként megjelent. Addigra a zenekar már rögzítette a teljes lemezanyagot, és annak szeptember 24-ei megjelenésére várt. Az eredeti lemezcím Sheepet Novoselic ötletére Nevermindra változtatták, amely egyrészt jelentése („rá se ránts", „sebaj"), másrészt pedig helytelen írásmódja (helyesen: never mind) miatt tetszett meg Kurtnek. A lemez borítóját egy vízben szülésekkel foglalkozó műsor ihlette, a képen pedig az azt fotózó Kirk Weddle egyik barátjának fia, bizonyos Spencer Elden látható. A Geffen fejesei kissé fáztak az elkészült képtől, ezért készíttettek egy olyan verziót is, amelyen Elden kukaca nem volt látható. Kurt azonban csak abban az esetben lett volna hajlandó belemenni a fütykös nélküli verzióba, ha azt egy „ha sért az ilyesmi, látens pedofil vagy" feliratú matrica fedi, így végül – érthető okból – maradt az eredeti kép.

Az albumot az az Andy Wallace keverte, akire a Slayer 1990-es Seasons In The Abyss lemezén végzett munkája alapján esett a választás. A csapat mind Wallace, mind Butch Vig szerint imádta a Nevermind hangzását, megjelenését követően pár hónappal azonban Kurt mégis úgy nyilatkozott, hogy túlzottan polírozott lett a végeredmény. „Kereskedelmi szempontból tökéletes a hangzás, de olyan, mintha egy Mötley Crüe lemezt hallgatnál. Az én világomhoz nem passzol", mondta.

Megjelenése előtt a Geffen körülbelül 250 ezer eladott példányt várt a Nevermindtól, így őket is meglepte, hogy a lemez a Billboard-lista 144. helyén debütált. Ez valószínűsíthetően a Smells Like Teen Spirit kedvező fogadtatásának volt köszönhető, azonban az őrület még csak ekkor kezdődött. A 120 Minutes című éjszakai műsorban debütált klipet a rengeteg kérésnek köszönhetően nappal is komoly rotációban kezdte el nyomni az MTV, aminek az lett a vége, hogy az album megindult felfelé a listán, majd január 11-én letaszította Michael Jackson Dangerous című aktuális lemezét az első helyről. Kurt így beszélt erről: „Sokan, főleg az underground rajongók azt hiszik, hogy óriási, kétmillió dolláros reklámgépezet áll a siker mögött, csak azért, mert állandóan ott vagyunk az MTV-n, meg a posztereinkkel vannak tele a lemezboltok. Igazság szerint mindennek az a magyarázata, hogy az emberek a rockszakmából, a rádióállomásoktól és az MTV-től szeretnek minket, ezért segítenek bennünket. Nincs igazán nagy pénz injektálva a bandába, még csak a reklámkeretünk sem óriási. A Geffenék nem is foglalkoznak velünk, megy minden a maga útján. Számunkra úgy tűnik, hogy az MTV megpróbál egy csomó szokatlan, új hangzású bandát is leadni, de a nagyközönséget ez nem érdekli. Nekünk szerencsénk volt, a megfelelő helyen voltunk a megfelelő időben és a zenénk mindenki számára könnyedén értelmezhető. Remélhetőleg általunk kicsit jobban ráterelődik majd a figyelem a Sub Pop többi kiváló bandájára is."

Ekkoriban, 1992 elején már döbbenetes eladásokat produkáltak, heti szinten átlagosan körülbelül 300 ezer példány kelt el a Nevermindból Amerikában. A Smells Like-ot követően kijött a Come as You Are is maxin, ami szintén komoly sikert aratott, majd a Lithium és az In Bloom is, melyek mind hozzájárultak ahhoz, hogy a csapat népszerűsége az egekbe szökjön. A Nevermindból máig több mint 30 millió példány kelt gazdára, ami egészen döbbenetes mennyiség. Érdekesség, hogy az első szériáról egy stúdiós gikszer miatt lemaradt a Something In The Wayt követő rejtett track Endless, Nameless. Amikor ezt megtudták, Kurt iszonyú balhét csapott, de az első pár tízezer példányt ekkor már nem lehetett visszahívni. A következő kiadások már természetesen ezt a nótát is tartalmazták.

És hogy minek volt köszönhető a Nirvana sikere? Senki nem tudja pontosan megmondani, de az biztos, hogy Kurt iszonyú érzelmes és szuggesztív előadásmódja óriási szerepet játszott benne. Számára a zene volt a fontos, a szövegek csak másodlagos szerepet játszottak, így az sem zavarta különösképpen, ha szenvedélyes előadásmódja miatt néhány sort nem lehetett teljesen érteni. Ezen kívül azonban szükség volt még persze olyan igazi slágerekre is, mint a Smells Like, a Lithium vagy a külön maxin meg nem jelent, ám a legfogósabb pillanatok közé tartozó, Kirk Canning csellózásával színesített Something In The Way vagy On A Plain. A lemezen tökéletes arányban keverednek az olyan vadóc, a lázadó tinikhez tökéletesen passzoló nóták, mint a Territorial Pissings (amelynek intróját Krist Novoselic mondta föl), a Breed vagy a Stay Away, és a borongós, nyugis hangulatú darabok, mint a Polly (amiben Chad Channing cin-játékát használták fel). Utóbbiak sokat segítettek abban, hogy a kamaszlányok is hamar megszeressék a bandát. Bár Kurt számára természetesen nem ez volt az elsődleges, dalaiban olyan témákat érintett, amelyek minden fiatalt megszólítottak, így azok az egyszerű, roppant fogós zene mellett a csapat szövegvilágát is magukénak érezhették. A dalok központi témája volt a Cobain és Tobi Vail – a Bikini Kill csapat dobosa, zenész, feminista aktivista – közötti viharos kapcsolat, amellyel kapcsolatos érzéseit Kurt olyan dalokban írta ki magából, mint a Drain You, a Lounge Act vagy a Lithium. Utóbbi szövegét teljesen átírta a Tobival való szakítást követően.

A popos, könnyen befogadható dalokba csomagolt, érzelmes, ámde mégis lázadó témák telibe találták az akkori fiatalság döntő részét, amelynek – túlzások nélkül állíthatjuk – egy zenei forradalom lett a végeredménye. Az, hogy ez milyen irányba vitte el a rockzene, azon belül is a heavy metal világát, már más kérdés, de ettől függetlenül a Nevermind korszakalkotó, meghatározó mivoltát fölösleges és hiábavaló is vitatni. Mindennek katalizátora egyértelműen az MTV hatalmát is megmutató Smells Like Teen Spirit klip volt, de meggyőződésem, hogy a Nevermind nélküle is komoly sikereket ért volna el. Egész egyszerűen azért, mert tizenkét kiváló dal alkotta, nem pedig egy gigasláger és tizenegy muszájból hozzácsapott kísérő.

Megjelenésének huszadik évfordulójára a Nevermind egy speciális delux kiadása is napvilágot látott, rajta az eredeti lemezanyaggal (természetesen az Endless, Nameless is itt van), kilenc dallal a csapat által kiadott maxikról, a Butch Viggel készült Smart Studio Sessions komplett anyagával, nyolc próbatermi felvétellel, valamint két koncertverzióval. Az így harminckilenc trackesre hizlalt anyag jókora része most jelent meg először, úgyhogy ha eddig nem volt ott a gyűjteményedben a Nevermind, itt az ideje, hogy beszerezd.