Shock!

A Queen volt az első kedvenc zenekarom. Az első, akikért igazán rajongtam, akiknek lemezeit egymás után másoltam kazettára, majd addig nyúztam őket, míg végkimerülésben ki nem múltak. Emellett persze gyűjtögettem a róluk szóló újságcikkeket is, a szobám pedig rendesen ki volt tapétázva a posztereikkel. Furcsamód mindez akkor indult, mikor a legtöbb rajongó számára abbamaradt: 1991. november 24-én. Világosan emlékszem a mai napig is, hogy otthon ment a háttérben az esti híradó, amiben egy fickóról volt szó, aki valamiféle híres énekes volt, és épp aznap halt meg.

Szüleimnek megvolt otthon az A Kind Of Magic bakelitlemez (sőt, még a legendás 1986-os koncerten is voltak anno a Népstadionban, ami talán az egyetlen dolog, amiért a mai napig komolyan irigylem őket), és édesanyám feltette a lejátszóra, hogy tudjam, ki az a bácsi, akiről szó van. Még arra is tisztán emlékszem, hogy egy gyorslefolyású csörte is volt édesapám és közte, előbbi szerint ugyanis nem volt éppen jó ötlet egy kilencéves gyereket ezzel traktálni. Merthogy pontosan ennyi voltam, valahol az általános iskola harmadik osztályában, mikor elindult az első szerelem, amely a mai napig is elkísért, és amelynek nagyon nagy szerepe van abban, hogy most épp az én írásomat olvashatod.

Arra is világosan emlékszem, hogy rövid időn belül heti programommá vált a káposztásmegyeri Szabó Ervin Könyvtár látogatása, ahonnan száz forintért lehetett kikölcsönözni a Queen kazettákat (Genesis, Phil Collins és egyéb csemegék mellett), illetve arra, hogy rövid időn belül majd az egész sor ott állt szépen átmásolva a polcomon. A legnagyobb kedvencem ekkoriban a Greatest Hits II kazi volt, amelyet már kifejezetten én kaptam ajándékba, és a szó szoros értelmében rongyosra hallgattam, elsősorban az olyan, azonnal ható, egyszerű, és valljuk meg, eléggé butácska giga-slágereknek köszönhetően, mint a We Are The Champions, a We Will Rock You vagy a Radio Ga Ga. Utóbb persze, ahogy cseperedtem, szépen kezdtem ráérezni a Queen rockosabb világára, így beleszerettem az olyan dalokba is, mint a Tie Your Mother Down vagy a Death On Two Legs. A Greatest Hits szép lassan lekerült a napirendről, és helyét olyan lemezek vették át, mint az A Night At The Opera, a News Of The World (melynek borítója első látásra megfogott) vagy jelen cikk tárgya, a The Works. Hogy aztán végül miért épp erre a lemezre esett a választásom, mikor a Freddie halála 20. évfordulójának emléket állító anyaghoz írandó kritikák felosztásáról dumáltunk, tulajdonképpen nem is tudom, hiszen vagy négy-öt Queen lemez számít abszolút kedvencemnek. Végülis mindegy: ami biztos, hogy a The Worksszel sem lőhetek mellé, hiszen vitán felül áll, hogy ez is egy igazi mestermű.

A Queen tizenegyedik lemezének elkészítését kisebb kihagyás előzte meg, mivel a csapat tagjai az 1982-es Hot Space turnéját követően rövid szünetet tartottak, hogy kicsit a Queen világán kívül is kiélhessék magukat. Brian May és Freddie is a saját dolgaira koncentrált, de aztán körülbelül egy év elteltével mégis újra összejött a csapat, hogy elkezdjenek dolgozni a tizenegyedik stúdiólemezen, mely két évvel a Hot Space után látott napvilágot. A végeredmény pedig egyfajta visszatérés volt a Queen rockosabb oldalához. Az album olyan nótával indul, melyet tán nincs olyan ember a világon, aki ne hallott volna. A Radio Ga Ga egyike minden idők legnagyobb slágereinek, és mint ilyen külön bemutatást nem is igényel. A dalt amúgy a dobos Roger Taylor írta, akit az ekkor hároméves fia szájából elhangzott radio ca ca „mondat" inspirált. A nóta főként dobgéppel és szintetizátorokkal került rögzítésre, mindössze Brian May szólója készült „rendes" hangszerekkel, illetve John Deacon illesztett hozzá néhány extra basszussávot.

A Hot Space diszkós, szintis világa után a régi rajongók melegen üdvözölték az olyan keménykötésű dalokat, mint a Hammer To Fall, az It's a Hard Life vagy a Tear it Up. Mindemellett persze a Queenről volt szó, így a csapattól megszokott stíluskavalkád ezúttal sem maradt el. A Deacon által jegyzett I Want To Break Free popos, ritmusalapú dal, amelyet remekül ellensúlyoznak az olyan mélyebb tételek, mint a Freddie érzelmileg túlfűtött énektémái által uralt It's A Hard Life (nem véletlen, hogy Brian May és Roger Taylor ezt a nótát tartják egyik kedvenc Mercury daluknak). A Man On The Prowl kissé kilóg a sorból, lévén egy rövid, de kiváló rockabilly, míg a Machines (Or 'Back To Humans') egy szintetizátor alapú szerzemény, mely előrevetítette valamelyest a két évvel későbbi A Kind Of Magic világát. A Keep Passing The Open Windows egy John Irving novellát feldolgozó film betétdalának született, míg a lemezt a fentebb már említett rocker Hammer To Fall és az Is This The World We Created...? zárja, amely a legszebb Queen pillanatok között tartható számon.

Azt talán mondanom sem kell, hogy a The Works 1984. február 27-ei megjelenését követően rövid időn belül óriási sikert aratott. Nagy-Britanniában, Németországban és Kanadában is platina státuszt ért el, és a mai napig több mint 12 millió példányt kapkodtak el belőle, mely két és félszer több eladott korongot jelent, mint elődje, a Hot Space esetében. Mindebben óriási szerepe volt a Radio Ga Ga és az I Want To Break Free klipjeinek: utóbbi ráadásul a csapat tagjainak női ruhákban történő szerepeltetésével óriási botrányt is kavart, ami szintén csak a malmukra hajtotta a vizet.

Bár nem a The Works a Queen legnyilvánvalóbb lemeze, a csapat sokszínűségét kitűnően reprezentálja, és tökéletes arányban vegyíti a rádió-slágereket az igazi rajongóknak szánt finomságokkal. A mai napig időtálló darab, a Queen sztori és a rocktörténelem egyik fontos mérföldköve.