Nincs mese, a Nightwish egészen egyszerűen kinőtte a Petőfi Csarnokot. Míg Tarja nem olyan rég kénytelen volt cirka félházas PeCsa teremben játszani, addig a Nightwishnek egy jóval nagyobb helyszínt kellett keresni, és nem csak a pirotechnika és egyéb látványelemek miatt. Az más kérdés, hogy aki a mai napig Tarjáért fanyalog, vajon miért inkább erre a koncertre jött, de mindegy is ez. Míg másoknak bosszantóan messze volt a káposztásmegyeri helyszín, addig én csak örültem, hogy a sajnálatos módon elmaradt interjú miatt nem kellett órákig a városban dekkolnom, hanem secperc alatt hazaértem, majd vissza kezdésre.
időpont:
2008. március 5. |
helyszín:
Budapest, Jég és Rendezvény Centrum |
Neked hogy tetszett?
|
A Painnel először ’97-ben találkoztam, az első lemezük idején és bevallom, rögtön megtetszettek. Mindig is nagyra tartottam Peter Tägtgren dallamérzékét, még a Hypocrisy lemezek idején is, itt pedig valami olyan indusztriális, később kicsit gótba, majd nettó dizsibe hajló egyveleget csinált, ami pont kedvemre való. Az évek alatt az első lemezhez képest jócskán felhígult a zene, a tavalyi albumuk például annyira elment mellettem, hogy most, a koncert után néztem meg, hogy megjelent, és az előző ittjártukkor sem láttam őket, így annál nagyobb volt most a kíváncsiságom. A nagyobb fényorgiát nyilván a főzenekarra hagyták, de azért bőven kaptak Peterék is a jóból, és egyszerű, ám hatásos zenéjük láthatóan megmozgatta az első sorokat. Peter „rút, mint az ördög segge”, de nem is ezért szeretjük, látványban a női szemeket kárpótolta az körülötte lévő összes zenész. Egy profi szórakoztató gépezetet láthattunk, nyilvánvalóan ez is a céljuk mindezzel, a rövidke műsorba még egy feldolgozás is belefért a Pain slágerek mellé (nálam még mindig az End Of The Line vezet). Az pedig töksüket, akinek nem ragadt bele elsőre néhány nóta refrénje. Ellenben most már jólesne a szervezetemnek egy új Hypocrisy lemez…
Nightwishileg nem mondanám magamat überszakértőnek, a tarjás lemezeket pontosan Tarja modoros, operás énekhangja miatt kerültem el nagy ívben, de az énekesváltással kíváncsi lettem, mi lett a Tuomas által vezényelt produkcióból. Anette Olzon egy helyes csaj, a hangja nyilvánvalóan más karakter, barátságos személyisége, kisugárzása meg olyannyira elüt jégcsapkisasszony elődjétől, amit csak a vakok nem vesznek észre. A vele megjelent lemez teljesen hallgatható, ragadós kötelező slágerekkel, számomra ugyan kicsit hosszú, 3-4 dallal kevesebb talán több lett volna.
A koncert első két dalát masszív pirotechnikával támogatták meg… mit mondjak? Szeretem az ilyen látványosságot, és olykor baromi jól tud kinézni, ha mindenféle szikraeső meg lánggomolyag csap ki a színpad különböző részeiből. Ráadásul túl sok hasonló rendezvényt nem láthatunk itthon, így pláne tetszetős volt. Azt viszont nem lehetett nem észrevenni, hogy Anette öltözéke kevésbé dívás, sokkal hétköznapibb a színpadi jelenléte, mint elődjéé. Nyilván öltöztetik, így nem ő találja ki, hogy mit öltsön magára, de akkor is valami dögösebb imidzset simán felvállalhatna. A színpadi egyéb tevékenységével nem volt gond, tényleg sokkal közvetlenebb volt, mint elődje. A zenészek abszolút profi előadók, a törpeszuper Emppu mondjuk az én ízlésemnek már kicsit túljátszotta a gitárhíróságot, de hát más meg nyilván ezért kedveli. Tuomas a popmetal Kátai Tamása (bocs… ), arcára ragadt széles vigyorral headbangelte végig az egész estét, noha az bizarr, hogy profibb volt a sminkje, mint a koncertlátogató hölgyek 60%-ának.
A cirka másfél órás program vegyesfelvágott jellege megosztotta a közönséget, Anette bizony megküzdött a tarjás magasakkal, még akkor is, ha már átigazították a nótákat, de el kell fogadni, hogy más karakter, ostobaság ugyanazt várni tőle, mint Tarjától. A pirotechnika mellett kaptunk pompázatos fényeket, a bennem megbúvó vizuál-állat csöpögtette a nyálát rendesen, meg potyogott szerpentin, papírcafat (a jó ég tudja mik voltak, a színpadtól messze álltam a végén), a ráadás Wishmasternél viszont muszáj volt a falhoz támaszkodva röhögnöm, egyszerűen annyira belém ivódtak a klasszikus sorok: hamster / a dentist / hard porn / steven seagul / warrior / this rifle / in me / the fishmaster. Megkövetem a zenekar rajongóit, nézzétek el ezt nekem.
Jártam már életemben pár koncerten, de ilyenen, ahol ennyi különböző típusú embert láttam volna, akár az életkort, stílust, pónemet, egzisztenciális helyzetet és láthatóan az iskolázottságot is nézve, még sosem. Sejtelmem sincs, hogy mi a Nightwish titka és miért pont ez a zenekar ért el ilyen szintű sikereket, de az tény és való, hogy a csapat zenéje tökéletesen kitalált, profin előadott, bombasztikus és roppant grandiózus, mi több, kifejezetten szórakoztató, ám számomra totálisan műanyag termék.
Habár nyilvánvalóan mostantól sem fogok éjjel-nappal Nightwish lemezeket hallgatni (az elfogultságom meg azt mondatja velem, hogy a Pain jobban tetszett), viszont ez az este kellemesen telt, egyúttal sikerült olyan ismerősökkel is összefutni, akikről soha nem gondoltam volna, hogy pont ezen a koncerten botlunk egymásba.