A bolgár hardcore-színtér éllovasa, a Last Hope több mint másfél évtizede aktív, de a produkciójukon nem igazán hallatszott a sok tapasztalat. Oké, én is jót vigyorogtam a Bulgar Display Of Power DVD-borítójukon a merchpultnál, de a csapat ettől még abszolút nem tűnt meggyőzőnek. Nem voltak éppen szétesőek, ám olyan atommód feszesek sem, mint amit ez a zene megkíván ahhoz, hogy igazán nagyot üssön, és a színpadi fazon meg az előadásmód is meglehetősen szerencsétlenre sikeredett.
időpont:
2010. október 15. |
helyszín:
Budapest, Dürer Kert |
Neked hogy tetszett?
|
Maguk a dalok egyébként a kötelező hácés elemek mellett nem nélkülözték a metalos vonásokat sem (az egyik dalban például konkrétan ott figyelt egy ’91-es Sepultura riff), szóval régen inkább crossovernek hívták volna ezt az egészet, a lényeg azonban akkor is az, hogy a Last Hope amolyan örök ötödvonalbeli banda. Számos kezdő magyar zenekarral találkoztam már, akik minden tekintetben kenterbe verték a szófiai arcokat. Elég gyatrán is szóltak amúgy, de itt sajnos nem ez volt a legfőbb gond.
A holland No Turning Back már ismertebb név, sokkal jobban is hengereltek, mint a derék bolgárok, összességében azonban ők sem mozognak a két főbanda szintjén. Nem vagyok éppen No Turning Back komplettista, ha jól rémlik, mindössze egy lemezüket hallottam valamikor évekkel ezelőtt, de élőben sem volt lényeges különbség ahhoz képest, amire abból emlékszem: korrekt iparosok a figurák, és kész. Színpadi rutin szempontjából persze nem lehet őket egy lapon emlegetni a Last Hope-pal, hiszen a nagyranőtt kamaszt formázó énekes, Martijn rendesen vitte a hátán a produkciót, és a többiek is igyekeztek apait-anyait beleadni a dologba. A zenéjük nem valami különleges, elég középutas hardcore ez néhol szintén vaskosan megröffentett metalos riffekkel, így koncerten azonban tökéletesen alkalmasak voltak arra a szerepre, ami jutott nekik ezen az estén.
Nem igazán tudtam mire vélni a minden épeszű határt átlépő monstre átszerelési szünetet a Madball előtt, de utólag kiderült: a srácok kinéztek az Újpest-Haladás meccsre, és nem is sikerült időben visszaérniük a Dürerbe. Mindenesetre mire a négyes színpadra lépett, már szinte tapintható volt a feszültség a zsúfolásig telt nagyteremben, ami persze egy hardcore bulin aligha baj… Freddy Cricienékkel annak idején még a régi MTV Europe Vanessa-féle Headbanger’s Balljában találkoztam először (naná, hogy a Down By Law klip révén), és ugyan nem nevezném magam kimondott fannak, mégiscsak egy igazi NYHC legendáról van szó. Arról nem is beszélve, hogy habár a Madball visszatérő vendég Magyarországon – nyáron is játszottak az Azfeszten –, eddig valahogy még sosem sikerült elkapnom őket…
A csapat a várható elánnal robbant színpadra, és esetükben már a puszta látvány is kellően jelentőségteljes: a masszív kötésű Freddy eleve remek színpadi fazon a maga baljós, mégis rokonszenves fejével, a két szélen hegesztő hegyről már nem is beszélve. Különösen a basszer Hoyáról nehéz az embernek levennie a szemét, de a gitáros Mitts (avagy A Nyak Nélküli Ember) sem éppen gyenge figura… Ami pedig a zenét illeti, talán furcsa, talán nem, de a különbség még az egyébként feszesen, energikusan nyomuló No Turning Backhez képest is ordító volt. Lehet mondani, hogy a Madball sokkal inkább a lelátók B-középjének muzsikáját játssza, mintsem az agysebészekét, de ezeket a rövid, végtelenül agresszív dühkitöréseket ennyire erőteljesen megszólaltatni nem egyszerű feladat, nekik pedig abszolút a vérükben van a dolog. De most komolyan, mit is várnánk egy olyan bandától, ahol az énekes már hétévesen is hardcore színpadokon állt, ha nem ezt? A Madballnál hitelesebben és autentikusabban igencsak nehéz lenne játszani ezt a fajta zenét. Le is ütöttek minden adódó labdát…
Az elején Mitts gitárja még elég vékonyan szólt, de nagyjából a buli közepére a hangzás is rendbejött, a hangulatra pedig igazán nem lehetett panasz. A ma már jócskán harmincas ős-Madball fanok és a fiatalabb, a vécében nagy elánnal hajat zseléző arcok egyaránt magukból kivetkőzve tomboltak a Set It Offra, az Infiltrate The Systemre, a Look My Wayre és társaikra. Még csak azt sem mondanám, hogy a ’90-es évek urbánus gettó hardcore-hullámában a banda hírnevét megalapozó Down By Law aratta a legnagyobb sikert, mert a tábor egyformán levette az összes dalt, a koncert hetében megjelent új, Erik Rutan (!) producerelte Empire-ról előszedett darabokat is beleértve. A csapat végig derűsen, laza hangulatban nyomult, Freddy azon is jót nevetett, amikor mindössze néhányan emelték fel a kezüket arra a felvetésre, hogy oké, a többség ismeri az új dalokat, de érdekelné, ki adott pénzt ténylegesen is az albumért. Túl sokat nem játszottak (a megnyúlt átszerelési szünet kábé hosszabbra sikeredett, mint maga a koncert…), abban a nagyjából háromnegyed órában azonban szemernyi hiba sem volt, amit a deszkákon töltöttek. Bármikor el tudnám őket viselni ismételten.
A Sick Of It All nagyjából ugyanaz a hardcore műfajban, ami thrashben a Slayer: megingathatatlanok, eltökéltek, végtelenül hitelesek és ebből következően verhetetlenek is. Hiába lesz a csapat hamarosan 25 éves, még mindig van mit mondaniuk, és ugyan a stílusuk nem változott jelentősen a kezdetek óta, a menetrendszerűen érkező új lemezek mindig magabiztosan utasítják maguk mögé a mezőny nagyrészét. A két utolsó album, a Death To Tyrants és az idei Based On A True Story például simán ott vannak a zenekar csúcsteljesítményei között, ami azért ilyen évjáratú régi nagyoknál nem számít éppen mindennaposnak, élőben pedig csupán kevés párjuk akad. Ennek megfelelően semmi meglepő nincs a tényleges – vagyis sold out – teltházban, Lou Kolleréket egyszerűen látni kell, amikor csak alkalom kínálkozik rá. Nekem eddig egyszer volt erre alkalmam, négy évvel ezelőtt a Szigeten (az első hazai koncertjükről azért maradtam le, mert akkor is minden jegy elkelt, én meg későn ébredtem), és a banda most is ugyanúgy hengerelt, mint akkor.
Azért nehéz igazából mit írni a Sick Of It Allról, mert nincs hiba és fogáspont abban, amit csinálnak. Halmozhatom itt a közhelyeket oldalhosszúságban Armand Majidi és Craig „Ahead” Setari óraműpontos ritmusszekciójáról, Pete Koller gitározásáról és hatalmas ugrásairól, Lou hadvezérien karizmatikus, ám mégis jókedélyű, szimpatikus kiállásáról, de semmit nem árulok el velük arról, ami élőben lejön a színpadról a négy ember előadásából. Ezt csak az tudja elképzelni, aki megtapasztalta… Ők sem játszottak éppen sokat, nagyjából egy órát lehettek a színpadon, de ilyen intenzív zenéből igazából nem is kell ennél sokkal több, így is kifacsartak minden energiát a jelenlévőkből. Mivel sosem voltam az a típus, aki félmeztelenül zúz a circle pitben és a kezeken szörföl, a hátsó fertályról figyeltem őket, de az elementáris energia itt is abszolút átjött, még a Dürer nagytermének nem éppen tökéletes akusztikája ellenére is.
A programot ezúttal is remek ütemérzékkel rakták össze: mindig csak addig fokozták a tempót a szélvész dalokkal, amíg kellett, utána pedig a lehető legjobb pontokon oldották a szigort egy-egy kimértebb, súlyosabb, netán dallamosabb darabbal. Nálam talán a Just Look Around ütötte a legnagyobbat ezen az estén, de a Sick Of It All külön bejáratú partiindulója, a kolosszális Take The Night Off is simán ott van a banda valaha írt legjobb dalai között, ezt is hatalmas élmény volt hallani. De volt itt minden, ami csak kell: vad gitárpumpálás az Uprising Nationben, aprítás az Injustice Systemben és az utolsó előtti Scratch The Surface-ben, hatalmas közönségkórus a Step Downban és a záró Us Vs. Themben, meg persze a vége előtt az elmaradhatatlan wall of death, amiről Lou mindig elmondja, hogy ők találták ki. És teljesen kerek volt az egész. Száz szónak is egy a vége, ez a zenekar egyszerűen tökéletes: senki sem játssza náluk jobban ezt a zenét, amivel pontosan tisztában is vannak, és ez a magabiztosság csak még erősebbé teszi őket. Remélem, még sokszor elvetődnek felénk, lehetőleg hasonlóan erős vendéggel, mint most.