Slayer és Megadeth együtt – létezhet ennél ütősebb összeállítás? Hasonló talán igen, jobb azonban aligha, és óriási öröm, hogy ezúttal még csak külföldre sem kellett elutazni a Big Four feléért. A nagyjából felénél lefüggönyözött Aréna elsőre érdekesen nézett ki az oldalt elhelyezett színpaddal, de nekem nagyon bejött ez az elrendezés: a saccra úgy ötezer néző szépen meg is töltötte az így kialakított csökkentett méretű helyet, és sem tömegnyomortól, sem hangulatgyilkos lézengés-effektustól nem kellett szenvedni. Az állójegyek egyébként estére el is fogytak, vagyis az érdeklődés nálunk is komolynak bizonyult a nagy páros iránt. Aki meg rendes teltházra számított tizenkétezer emberrel, az finoman szólva is rossz nyomon keresgél...
Ahogy egy nagyrabecsült cimboránk mondani szokta, a Slayer előtt játszani nehéz, utánuk pedig értelmetlen, így aztán a Megadeth-nek érzésem szerint még ezzel a múlttal, ebben a baráti légkörben sincs igazán hálás feladata ezen a turnén. Az American Carnage-en még váltogatták, ki zárja a bulikat, de Dave Mustaine valószínűleg gyorsan rájött, hogy ma sem jár igazán jól, ha Kerry Kingék után lép színpadra – 1991-ben, az amerikai Clash Of The Titansen sem volt ez másképp, ott mindössze egyszer mentek ki ők később, de az elég is volt a vöröshajúnak –, így aztán Európában már ez maradt a fix sorrend. A bulit nagyjából negyed kilenckor Dave-ék kezdték, és szerintem aligha akadt ember a közönségben, aki nem ezt tartotta volna helyesnek, hiába adott el az elmúlt huszonöt-harminc évben több lemezt a Megadeth, mint a Slayer.
időpont:
2011. április 8. |
helyszín:
Budapest, Papp László Budapest Sportaréna |
Neked hogy tetszett?
|
A fentieket leszámítva egyébként nem vagyok nagy híve annak, hogy összehasonlítsuk a két zenekar élő energiáját, mert mindkét esetben teljesen másról szól a dolog. Mustaine és mindenkori társai eleve jóval kacskaringósabb pályát futottak be a másik bandánál, amit már a tagcserék sorozata is jól mutat, de az energiaszint is különböző: a Megadeth-nél nem a mindent elsöprő, gyilkos intenzitásra helyeződik a hangsúly, hanem a felsőfokú muzsikálásra. Most sem volt ez másképp, és ha nem is tettek hozzá túl sokat ahhoz, amit tavaly a milovicei Sonisphere-en, majd a Petőfi Csarnokban láttam tőlük, az elvárható magas szintet azért simán hozták. Még a program gerince is közel azonos volt, bár nyilván akadtak eltérések. Nekem abszolút bejött, hogy a Trusttal nyitottak, ami élőben kevésbé nyilvánvaló húzás, a dalt viszont ugyanolyan zseniálisnak tartom, mint amikor megjelent, és egyértelműen jól működött indításként a maga finom építkezésével. Utána aztán persze magasabb fokozatba kapcsoltak, egy In My Darkest Hour – Hangar 18 – Wake Up Dead – Poison Was The Cure blokkra pedig nem is nagyon lehet mást mondani, mint hogy ellenállhatatlan... A Hangar 18 például még ma, több mint húsz évvel a megjelenés és ezernyi meghallgatás után is képes mellbevágóan hatni azzal a boszorkányos témahajigálással.
A legfrissebb Endgame lemezt ugyanúgy nem erőltették túl, mint ahogy tavaly sem, az obligát Head Crusher mellett egyedül az egyik legjobb riffet rejtő 1.320-t kapták róla elő. Az a bizonyos old school téma itt is remekül szólt, de a végig lelkes és Mustaine-nel – vagy helyett... – éneklő közönség láthatóan ezt ismerte a legkevésbé az összes dal közül. A tavaly általam látott két bulihoz képest ezúttal változást jelentett a műsorban a She-Wolf is, aminek szintén csak örülni tudtam, és ugyan a néhol szintén előkapott Angry Againben nagyon reménykedtem, ezt Budapesten végül sajnos nem játszották. Sebaj, a kötelező slágerek (Sweating Bullets, A Tout Le Monde, Symphony Of Destruction, majd a rendes műsort záró Peace Sells) így is biztosították a remek hangulatot. Pláne, hogy utóbbi alatt még maga az öltönybe bújt Vic Rattlehead is tiszteletét tette a színpadon.
Aki valaha is látta koncerten a Megadeth-t, az aligha lepődött meg Mustaine szótlanságán, és ha már itt tartunk, a hangtalanság sem újdonság tőle. A mostani felállásban egyértelműen gyenge pontnak érzem, hogy senki sem segít neki igazán a vokáloknál, még a tavaly visszatért tékozló társ, David Ellefson sem erőltette meg magát túlságosan ezen a téren, pedig a főnöknek élőben néha égető szüksége lenne erre a mankóra. Ettől eltekintve azonban most sem hiányoltam senkit a színpadról, pláne, hogy a végig nagyokat vigyorgó, egyre oldottabban viselkedő Chris Broderick megint úgy hozta Marty Friedman klasszikus szólóit, amire még a legszemellenzősebb mániákusoknak sem lehetett egy rossz szava sem. Shawn Drover személye is örök vita tárgyát képezi a Megadeth táborban, pedig ő is mindent megtesz, amire csak szükség van ebben a bandában – igaz, annál többet egy szemernyivel sem csinál. Kétségtelen, hogy Nick Menza látványosabban, Jimmy DeGrasso pedig izgalmasabban dobolt nála, Shawn azonban nem küzd „egészségügyi problémákkal", és nem is az a kimondott bérzenész. És ezek közül ugyebár egyik sem elhanyagolható tényező...
Az este programja:
Megadeth
01. Trust
02. In My Darkest Hour
03. Hangar 18
04. Wake Up Dead
05. Poison Was The Cure
06. 1.320
07. Sweating Bullets
08. She-Wolf
09. Head Crusher
10. A Tout Le Monde
11. Symphony Of Destruction
12. Peace Sells
---
13. Holy Wars... The Punishment Due / Mechanix
Slayer
01. World Painted Blood
02. Hate Worldwide
03. War Ensemble
04. Postmortem
05. Temptation
06. Dead Skin Mask
07. Silent Scream
08. The Antichrist
09. Americon
10. Payback
11. Seasons In The Abyss
12. Snuff
---
13. South Of Heaven
14. Raining Blood
15. Black Magic
16. Angel Of Death
Negatívumként igazából most is csak azt tudom felhozni, amit legutóbb: a rövidséget. Nem vártam a Megadeth-től a Led Zeppelin fénykorát idéző két és fél órás monstre bulit, de ha csak két számmal játszanak többet ennél, már azzal is túllépik azt a kritikus határt, ami után nem panaszkodom. Ez a bő egy óra viszont épp a léc alatt táncol így élőben, még akkor is, ha a ráadásban a Holy Warsba a Mechanixet is belefűzték a kultikus első lemezről, és ezért sok minden felett hajlandó lennék szemet hunyni. A másik enyhén kritikus pont a hangzás, és itt most nem arról beszélek, hogy rosszul szólt a buli, mert jól szólt. Arányosan, tisztán hallatszottak a hangszerek, és a hangerőre sem lehetett panasz, az utóbbi pár lemezen és a tavalyi bulikon is jellemző, kissé tompa gitárhangzást azonban továbbra sem érzem koncerten teljesen kereknek. Ezen a téren nyilvánvalóan koncepcióról van szó, de egy némileg körvonalazottabb megszólalással szerintem még ennél is nagyobbat ütnének a dalok. Ezt leszámítva viszont a Megadeth hozta a formáját, amit a közönség példaértékű fogadtatással hálált meg. Dave széles mosolya is árulkodó volt a záró meghajlásoknál.
Jeff Hanneman betegségének fényében aligha szorul külön magyarázatra, miért különleges a Slayer életében ez a mostani turné, a zenekar azonban elpusztíthatatlan, így egy szemernyi kétségem sem volt afelől, miként veszik majd az akadályokat. Az első szakaszban kisegítő Gary Holt személye nyilván egyből adta magát, a magyar dátumon a bandával harmadszorra fellépő Pat O’Brien viszont kevésbé nyilvánvaló választás, sokan kicsit fáztak is a szerepeltetésétől. Mint kiderült, ok nélkül: mindkét gitáros a legfelsőbb szintet képviseli a maga műfajában. Patnél ráadásul nem is lehet kizárólagosan a death metal kifejezéssel dobálózni, hiszen a Cannibal Corpse előtt például a ’90-es évek egyik legelőremutatóbb power/thrash mesterművén, a Nevermore The Politics Of Ecstasy lemezén is gitározott. Én jóelőre sejtettem, hogy nem lesz vele semmi gond, és nem is lett: nyilván nem akkora karakter a színpadon, mint Hanneman, a játéka alapján azonban egy pillanatig sem volt hiányérzetem. Mivel Jeff hálistennek gyorsan javul, és csak időleges helyettesítésről van szó, még akár kuriózumként is felfoghatjuk majd utólag ezeket a koncerteket…
A Slayerről igazából azért nehéz mit írni, mert ha még nem láttad őket, pusztán elmondás alapján lehetetlen képet alkotni arról, mit művelnek élőben. Az évek során sokan és sokszor jelentkeztek be mellettük trónkövetelőként, de Kerry Kingék fején sosem kezdett el inogni a korona: még a vitatottabb ’90-es évek-beli korszakukban is elsöprőek voltak, és ma is azok, hiába tölti be idén Mustaine-hez hasonlóan Tom Araya is az ötvenet. Most is csak simán kijöttek a színpadra a szokásos démoni vörös és fehér fények közepette, és mire végigrongyoltak a koncertet nyitó World Painted Blood – Hate Worldwide kettősön, gyakorlatilag kivétel nélkül kenyérre kentek mindenkit a nézőtéren. Pedig különösebb akciózás ezúttal sem történt odafent: Araya a jellemző kedves mosolyokat eregetve állt középen – a hátoperáció miatt természetesen mindenféle headbang nélkül –, Kerry King javarészt a rendezői jobbon rázta a fejét, Dave Lombardo hátul eregette azokat a figurákat, amiktől a mai napig ő az abszolút etalon metaldobos, Pat meg lecövekelt baloldalt, szolidan rázta a fejét, és nem is igazán mozdult el onnan.
A tavalyihoz képest Kingék többet variáltak a programon, mint a Megadeth, és külön öröm, hogy mindig igyekeznek beszúrni néhány olyan dalt is a műsorba, amik kevésbé adják magukat. Ebben a körben teljesen egyértelműen a Seasons In The Abyss lemez Temptationje a legnagyobb kuriózum, amit régen sem nagyon játszottak, most azonban a kötelező War Ensemble és a továbbra is minden idők egyik leggyilkosabb Slayer riffjével felvértezett Postmortem után mindjárt ez következett. Utána pedig a lidérces Dead Skin Mask, a Silent Scream és az ősi The Antichrist… Mondanom sem kell, hogy ez a blokk egyszerűen verhetetlennek bizonyult. A legutóbbi World Painted Bloodról is bekerült a menübe két friss darab az Americon és a rendes műsoridőt a Seasons címadója után záró Snuff képében. Előbbit többen nem kedvelik, mert azt a modernebb vonalat képviseli, amit a tábor vaskalaposabb része nehezen fogadott el a bandától, de szerintem remekül működött itt is. A Payback hallatán is csak ismét megerősödött bennem, hogy nagyon jól állnak nekik ezek a korszerűbb, modernebb hangolású dolgok is. A legnagyobb ovációt azért persze a régi klasszikusok váltották ki, de a közönség összességében minden egyes hangra elementárisan reagált.
A 2010-es csehországi buli és a szófiai DVD alapján nem értettem, miért mondja Kerry King, hogy mióta Araya az operációja óta nem tud akciózni, sokkal jobban énekel, mint azelőtt, nekem ugyanis homlokegyenest más volt a benyomásom. Most azonban összeállt a kép: míg mondjuk a koncertvideón Tom a műsor legalább felében rábízza a sorokat a közönségre, itt nagyon kitett magáért, és nemcsak a legendás üvöltéseket hozta lemezhűen, hanem például a The Antichrist legendás sikolyát is. Beszélni most sem beszélt sokat, inkább csak néhány tökéletesen elhelyezett mondattal szokása tovább korbácsolni a hangulatot, ezeket viszont kivétel nélkül mindig a legjobbkor ereszti el. Az pedig, ahogy csak áll ott középen, és szerényen mosolyogva bezsebeli a lent őrjöngők elismerését, egyenesen verhetetlen. A másik latino arc, Dave Lombardo is nagyokat vigyorgott leghátul, ez azonban inkább már a pofátlanság kategóriájába tartozik annak fényében, miket ütött. A Sonisphere-en nyújtott csúcsteljesítménye után nem hittem, hogy megint meg tud lepni, de például a Silent Screamnél konkrétan újfent végig csak rá tudtam figyelni…
Ami Kinget illeti, nem tudom, hogy Jeff hiánya tette-e vagy sem, de mozgásilag is intenzívebb formát nyújtott a szokásosnál, ami azonban lényegesebb, jobban is gitározott, mint általában. Nem mintha máskor gond lenne vele, de ha éppen olyanja van, hajlamos elkamuzni a szólók albumverzióit, hogy aztán azokat a védjegyszerű „rozsdás szöget nyomok a sebbe”-típusú tekerésekkel és gerjesztésekkel helyettesítse. Ezúttal azonban szó sem volt ilyesmiről, lehetetlen volt nem észrevenni, mennyire kitesz magáért. A gitárja amúgy határozottan hangosabban szólt O’Brien hangszerénél, de nem hinném, hogy mindez tudatos húzás lenne, mivel Pattel sem akadtak problémák. Feladata nem volt éppen egyszerű, hiszen a Slayer gitárosai közül eleve Hannemant szokás technikásabb, jobb muzsikusként emlegetni, másrészt többnyire rá jutnak a melodikusabb, feelingesebb szólók is, amik a kellő érzés nélkül nem tudnának megfelelően megszólalni. Pat nem ragaszkodott szolgaian az eredeti változatokhoz, de a hangulat így sem szenvedett csorbát. Tényleg remekül megoldotta a feladatot, maximális elismerést érdemel, amiért ilyen rövid felkészülési idővel is ennyire magas színvonalon volt képes teljesíteni.
A Slayer sosem játszik túlságosan hosszan, de Mustaine-éknél azért több időt töltöttek a deszkákon, meg ugye az elképesztő intenzitás miatt eleve más hatást is kelt az egész koncert, főleg ezzel a tökéletest közelítő hangzással. Az alapos South Of Heaven – Raining Blood – Black Magic – Angel Of Death ráadás így már inkább csak a perfekt hab volt a tortán, mintsem további hangulatfokozó. A zenekar az első pillanattól a legutolsóig maximális fordulatszámon pörgött, a gépezet egyszerűen megállíthatatlan, a hatás alól senki sem vonhatja ki magát, és csak hálát adhatunk azért, hogy júliusban ismét jönnek Magyarországra. Most sem tudok mást mondani, mint az eddigi fellépéseik után: a Slayer az isten, a durva zenék örök császára, a világ legjobb koncertzenekara. Egyszerűen lehetetlen velük versenyre kelni.
További fotók:Megadeth
Slayer
Hozzászólások
A Slayer viszont iszonyat profin szólt. Ez a durva zene szinte csak ilyen minőségben élvezhető igazán, másképp egy nagy kása volna az egész. Róluk ismét azt a következtetést vontam le, hogy nincs 8-10 über metal "slágerük".