Mint korosztályomból oly sokaknak, nekem is a Metallica volt az első nagy kedvencem, akik a Fekete Albummal épp akkor voltak csúcson, mikor igazán elkezdtem érdeklődni a zene iránt. Megszállottan rajongtam értük, a szobám tele volt a posztereikkel, és mindent gyűjtöttem, ami velük kapcsolatos. Lelkesedésem később jelentősen alábbhagyott, köszönhetően elsősorban a Load/ReLoad kettősnek (utóbbit a mai napig nem sikerült megszeretnem), illetve annak, hogy egyre több új zenekart ismertem meg.
Többek között a Slayert is, akik szépen át is vették Hetfieldék helyét a képzeletbeli trón legmagasabb fokán, és akik a mai napig is a No. 1. zenekar nálam. Ha pedig azt is hozzátesszem, hogy a Megadeth Rust In Peace lemeze, illetve az 1987-es Anthrax korong, az Among The Living benne van számomra minden idők öt legkedvesebb lemezében, akkor azt hiszem, megérted, miért mondom azt, hogy az idén nyáron a Sonisphere fesztiválokra összehozott felhozatalnál részemről tényleg lehetetlenség jobbat összeállítani. A Metallica, a Slayer, a Megadeth és az Anthrax, vagyis a Big 4, a thrash metal négy legnagyobb hatású képviselője egy színpadon, egymás után, egy nap. Ennél a magamfajta thrash rajongó jobbat kívánni sem tudna!
Végtelenül szerencsésnek érzem magam, amiért sikerült eljutnom a turné prágai bulijára, így még akkor is óriási örömmel néztem végig ezt a dvd-t, ha a felvételek egy másik, a szófiai állomást örökítették meg. Attól, hogy néhány száz kilométerrel arrébb játszottak, ez még ugyanúgy az én bulim volt, ugyanúgy részese voltam. Így ezt a dvd-t is tátott szájjal bámultam végig, hiszen a négy banda tényleg lélegzetelállító. Lars bénázásai, illetve az utóbbi évek Megadeth- és Anthrax-szappanoperáiba illő eseményei ellenére is.
Aki nem teljesen vak, az láthatja, hogy az Anthrax marha energikus bulit vezet elő egy kifejezetten szimpatikus és jól éneklő Belladonnával, a Megadeth egész setje alatt iszonyatos nagy muzsikálás megy, a Slayer pedig ugyanolyan intenzív és gonosz, mint a legszebb időkben, Lombardo ráadásul legjobb formáját hozza. A Metallica természetesen teljesen más kategória, még akkor is, ha ez a koncertsorozat – illetve a dvd – négy egyenrangú bandát hivatott bemutatni. Lars valóban gyenge, de ennek ellenére hihetetlen bulit nyomnak, köszönhetően elsősorban a problémáit úgy látszik végleg maga mögött hagyó, végtelenül szimpatikus, és végig zseniálisan riffelő Hetfieldnek, illetve a produkció feszességét garantáló másik oszlopnak, Robert Trujillonak. Azt hiszem, igaza volt Gary Holtnak, mikor életem első interjújában azt mondta Hetfieldről: „He is still one of the heaviest motherfuckers!" Ki tudná jobban, mint az Exodus főnöke, nem igaz?
A legnagyobb, szó szerint rocktörténeti pillanat persze a Metallica setlist vége felé elővezetett Diamond Head klasszikus, az Am I Evil?, amit a teljes Megadeth és Anthrax legénység, illetve Dave Lombardo együtt vezet elő a Metallicával – a közhiedelemmel ellentétben Tom Araya és Jeff Hanneman nem muzsikált a nótában, ők csak a végére jöttek fel fotózkodni (Kerry King pedig sehol nem jelent meg). Talán nem véletlen, hogy Scott Ian ezt a két és fél percet később egész karrierje csúcspontjának nevezte.
A dvd legnagyobb erőssége az, hogy az atom profin felvett, élvezetesen vágott és hibátlanul megdörrenő koncertfelvételeken túl egy ötvenperces backstage-filmecskét is tartalmaz, amely a zenekari tagok hétköznapi, emberi oldalát mutatja. Megtudhatjuk, milyen az, amikor Kerry King kér fel egy rajongót közös fényképre, hogy Tom Araya még mindig izgul minden egyes buli előtt, illetve, hogy Lars bármennyi faszságot hordott is össze az utóbbi pár évben, a rajongókkal még mindig hihetetlenül közvetlen és nagyon jó arc. A legnagyobb poén azonban az épp a gatyáját varrogató Frank Bello elmélkedése a turnén való babzabálás, és az ezzel összefüggésben előtörő szarási inger kérdéseiről. Egyetlen egy dolgot sajnálok csak, hogy a Youtube-on keringő – Lombardo – Bello – Benante – Ian felállásban eljátszott Whole Lotta Rosie nem került fel az anyagra.
Bár a két dvd-n és öt cd-n látható, illetve hallható anyag mind zenei, mind pedig produkciós szempontból maximális, a limitált box kiállításával már nem vagyok ennyire elégedett. A dobozban található booklet nem egy nagy szám, mindösszesen pár szép kép található benne a csapatokról, illetve a lemezeket rejtő papírtokok sincsenek éppen túlcizellálva, és a mellékelt poszter is meglehetősen csúnyácska. Egyszóval a külcsín tekintetében kicsit jobban is össze lehetett volna rakni ezt a csomagot, hiszen mondjuk a Megadeth Warchestjéhez képest sehol sincs, ráadásul árban az a hatvan százaléka ha volt ennek. A dobozban található fotónyomatok, valamint az exkluzív Big 4 pengető azért telitalálat.
Ez persze csak a szokásos firkászi kötözködés, a lényeg úgyis a muzsikán van, amiről esetünkben csakis szuperlatívuszokban lehet beszélni. Ha szereted a thrash metalt, rongyosra fogod nézni, az biztos.
A Sonisphere Fesztiválról itt olvashatod el a beszámolónkat.
Hozzászólások