Shock!

Pontosan huszonöt évvel ezelőtt, 1986. szeptember 27-ére virradó éjjel egy tragikus buszbalesetben életét vesztette Cliff Burton, a Metallica első korszakának legendás basszusgitárosa, a csapat korai hangzásának egyik fő alakítója, aki nélkül minden idők legnagyobb metal bandája sosem válhatott volna azzá, amivé lett. Cliff korszakalkotó játékát mindössze három nagylemez és bootleg felvételek sora őrzi, azt azonban egykori társai is elismerik, hogy e rövid idő alatt is ő faragott igazán zenekart a Metallicából. Burton immáron több ideje nincs köztünk, mint amennyi megadatott neki a világon. Összeállításunkkal rá emlékezünk.

Cliff Burton 1962. február 10-én született a kaliforniai Castro Valleyben. Eleinte a zongorával ismerkedett, tizenhárom éves korában kezdett el basszusgitározni. Szülei kezdetben nem gondolták róla, hogy különösebben tehetséges lesz, de Cliff alig fél év alatt rájuk cáfolt: ezután tanárhoz küldték, ám nem kellett hozzá sok idő, hogy túlszárnyalja oktatóit. Igazi őstehetségnek bizonyult, aki újabb lökést kapott, amikor harmadik tanárja bevezette a jazz, illetve a komolyzene rejtelmeibe. Burton persze hamarosan őt is maga mögött hagyta, és mire elkezdett komolyan játszogatni az észak-kaliforniai klubokban, már nem volt többé szüksége tanárra. Fanatikusan gyakorolt, napi öt-hat órákat játszott, és mire összeállt első komoly csapata, az EZ Street, tulajdonképpen teljesen ki is alakult az a jellegzetes szólisztikus stílus, amiről később híressé vált. Ebben a bandában egyébként a Faith No More későbbi tagjaival, Jim Martin gitárossal és Mike „Puffy" Bordin dobossal zenélt közösen, akik közül Martinnal együtt folytatták tovább az Agents Of Misfortune-nal.

Cliff útja ezután a Traumába vezetett: ez a csapat már nagyobb pályán nyomult, amit az is bizonyít, hogy Brian Slagel jóvoltából felkerülhettek a kettes számú Metal Massacre válogatásra. Ebben a bandában látták őt először a Metallica tagjai is, alighanem szintén Slagel javaslatára, mivel a banda és az eredeti basszusgitáros, a James Hetfield, Lars Ulrich és Dave Mustaine által előszeretettel kínzott-szívatott Ron McGovney együttműködése a végéhez közeledett. James és Lars szinte azonnal egyetértettek abban, hogy meg kellene szerezniük Burtont a Metallicába, a basszer azonban nem nagyon akart Los Angelesbe költözni San Franciscóból. Larséknak mindez kapóra jött: állítólag a banda ekkor már nem volt túlságosan elégedett a déli nagyváros zenei klímájával, így vettek egy nagy levegőt, és áttették a székhelyüket északra. McGovney gyakorlatilag azonnal lelécelt, amint megneszelte, hogy társai mást akarnak a helyére állítani, távozása felett azonban már senki sem csorgatott könnyeket: 1982. december 28-án Cliff Burton hivatalosan is a banda tagja lett, és részt vett élete első Metallica próbáján.

A mai napig sok szó esik arról, vajon mennyiben változtatta meg a trapéznadrágos, hippifazonú Burton Hetfield és Ulrich bandáját – a válasz elég egyértelmű, ha betesszük egymás után a Kill 'Em Allt és a Ride The Lightningot. A két album megjelenése között mindössze egy év telt el, a közöttük lévő zenei dimenzióugrás azonban egészen elképesztő mértékű volt, és a többiek sem tagadták soha, hogy mindezt elsősorban Burton érkezésének köszönhették. A basszusgitáros zenei háttere minden szempontból sokkal szerteágazóbbnak bizonyult társaiénál: míg Hetfield klasszikus amerikai rockzenéken, Lars pedig brit metalon szocializálódott, és ezen a vonalon volt igazán otthon, addig Burton a fentiek mellett járatos volt a komolyzenében – egyenesen rajongott például Johann Sebastian Bach műveiért –, a jazzben és a bizarrabb, kísérletezősebb muzsikákban is. Ezek ellenpontjaként ugyanakkor ő vezette be társait a punkos zenék világába is: nem véletlenül díszítette a jobb vállát egy Misfits koponya, hiszen mindent imádott, ami csak Glenn Danzig nevéhez fűződött. Mindezek mellett ugyanakkor pontosan értette is, mi miért történik a zenében, a kisujjában volt a dolgok elméleti oldala is, szemben társaival, akik elsősorban a mai napig ösztönös zenészeknek tartják magukat. Kedvenc basszusgitárosainak Geezer Butlert, Geddy Lee-t, Stanley Clarke-ot és Lemmyt tartotta, de folyamatosan kereste az új zenéket, a friss hangzásokat és tehetségeket is.

A Metallica hangzásának alapjait tehát a Hetfield – Ulrich tengely fektette le, Mustaine jóvoltából léptek át egy határt agresszió és féktelenség tekintetében, de igazából Burtonnek köszönhetően válhattak azzá a második lemezen és a Master Of Puppets-on, amivé lettek. Hetfield: „Meggyőződésem, hogy azáltal lettünk igazi zenekar, hogy Cliff csatlakozott hozzánk, hiszen eleve ő volt közülünk az egyetlen, akinek volt némi fogalma a zeneelméleti dolgokról." Lars: „Cliff rengeteget tett hozzá a Kill 'Em All és a Ride The Lightning közötti időszakhoz, harmóniák és dallamok egész sorát ismertette meg velünk. Az a szemlélet, ahogyan Jamesszel dalokat írtunk, jelentős mértékben megváltozott a hatására, a nóták onnantól fogva gyakran az ő ötletei köré rendeződtek." Az (Anesthesia) – Pulling Teeth, a For Whom The Bell Tolls, a The Call Of Ktulu, illetve a kolosszális Orion a mai napig bárki előtt tökéletesen példázzák Burton átlagostól eltérő megközelítését és kivételes tehetségét. Cliff ráadásul a Metallica naggyá válásával párhuzamosan is folyamatosan fejlesztette magát: továbbra is minden reggel az volt az első, hogy a basszusgitárja után nyúlt, és a napi öt-hat órás gyakorlásokkal sem hagyott fel.

Már a Ride The Lightning után is egyértelmű volt, hogy a Metallicáé a jövő, a Master Of Puppets megjelenését követően azonban tényleg nem merülhetett fel kérdés ezt illetően. A lemez megjelenését követően a zenekart maga Ozzy Osbourne nevezte a '80-as évek Black Sabbathjának, és el is vitte őket előzenekarnak aktuális lemeze, a megasikeres The Ultimate Sin amerikai turnéjára. A Metallica ezáltal került be először az amerikai stadionokba, az azonban már ekkoriban sem lehetett kétséges, hogy nem utoljára állnak ezeken a gigantikus színpadokon. Mire az Ozzy turné befejeződött, a Metallica harmadik albuma aranylemez lett az Egyesült Államokban, de Európában és Japánban is hatalmas sikert aratott. 1986 őszén a zenekar az Anthrax társaságában érkezett Európába. Mindkét banda ereje teljében volt: Scott Ianék épp mérföldkőnek számító harmadik nagylemezük, az Among The Living felvételeire melegítettek, a Metallica pedig akármihez is nyúlt ekkoriban, automatikusan arannyá változott. A két zenekar köztudottan baráti viszonyának köszönhetően az egész turné során kiváló hangulat uralkodott, és kontinensszerte óriási tömegek jöttek el megnézni őket egy-egy koncerten, ám a mindvégig teltházas körutat szörnyű tragédia szakította félbe.

Svédországból Dániába tartva, szeptember 27-én hajnalban a Metallica turnébusza megcsúszott a jeges úton, és az árokba borult. A balesetet mindenki megúszta kisebb sérülésekkel, kivéve az éppen alvó Cliff Burtont, aki kirepült az ablakon, a busz pedig rádőlt. A basszusgitáros azonnal szörnyethalt. Hetfield: „Láttam, ahogy ott fekszik a busz alatt, láttam a kilógó lábait, és teljesen kiborultam. Emlékszem, a sofőr megpróbálta kihúzni alóla a takarót, hogy odaadja valakinek, én meg ráüvöltöttem: baszd meg, hagyd már abba! Legszívesebben megöltem volna akkor és ott. Fogalmam sem volt, hogy ivott-e, nem tudtam, tükörjégre csúszott-e, csak azt tudtam, hogy ő volt a sofőr, Cliff pedig meghalt." A mai napig nem tudni, pontosan mi történt azon a hideg éjszakán: a sofőr azt állította, jégre csúszott, ezt azonban a rendőrségi vizsgálat kizárta. Hetfield utána évekig arra célozgatott, hogy a buszvezető ivott, de ezt sem bizonyította be soha senki, így a legvalószínűbb forgatókönyv szerint a sofőr egyszerűen csak elaludt vezetés közben egy pillanatra, a busz pedig ezalatt átsodródott az úttest másik oldalára, és feldőlt. A lényeg egy maradt: hogy a tündöklő tehetségű basszusgitáros, aki még a huszonötödik életévét sem töltötte be, egyből meghalt. Kirk Hammett utólag elmesélte: előző este sorsot húztak Cliff-fel, hogy ki alszik a szóban forgó alsó ágyon, így került oda Burton azon a végzetes éjszakán.

Cliff Burton temetésére október 7-én került sor Kaliforniában, gyászszertartását nem is zárhatta más, mint az akár zenei főművének is tekinthető Orion. A basszusgitáros mind dalszerzés, mind arculat szempontjából annyira lényegi részét képezte a bandának, hogy jogosan merült fel az a kérdés, vajon van-e egyáltalán értelme folytatni nélküle. A Metallica jövője néhány hétig tényleg csak egy hajszálon függött, de végül mégsem oszlottak fel, mondván, hogy maga Burton sem akarná ezt. Cliff utódlása persze rendkívül kényes és nehéz kérdés volt. Olyan jelöltek neve merült fel új basszusgitárosként, mint az Armored Saint-es Joey Veráé, a Corrosion Of Conformity-s Mike Deané vagy Les Claypoolé, de ők végül mindannyian visszautasították a megtisztelő felkérést, és a poszt végül az arizonai Flotsam And Jetsam főnökéé, Jason Newstedé lett. „Óriási árnyék várt rám, amikor beszálltam a Metallicába, hiszen Cliff a valaha létezett legnagyobb basszusgitárosok közé tartozott, és rengeteg rajongója volt, köztük én is. Emlékszem, a Ride The Lightningon például betegre hallgattam a játékát, és mégsem tudtam rájönni, miket penget", emlékezett vissza később.

Alig több mint egy hónappal Cliff Burton halála után, november elején a Metallica már ismét színpadon állt két titkosított kaliforniai bulin, majd a hónap közepétől kezdve Jason Newsted a mélyvízbe került egy japán miniturné révén. A show tehát folytatódott, a banda azonban emberileg még évekig nem dolgozta fel Burton tragikus halálát – ez pedig elsősorban az utódon csattant, akinek rengeteg megaláztatást kellett eltűrnie a zenekarban a korai időszakban. Jason: „Valahogy le kellett vezetniük a Cliff halála miatt felgyülemlett érzéseiket, és erre én voltam a legkézenfekvőbb célpont. A gyásznak számos fázisa van, de ezzel csak körülbelül öt évvel a csatlakozásom után kezdtek szembenézni." Lars: „Cliff halála után folytatnunk kellett, mert nem tehettünk mást. Miatta sem, és magunk miatt sem. Kifelé erőt akartunk mutatni, hiszen mi voltunk a nagy Metallica, ám valójában ott álltunk rémülten, elveszve, nyomorult kis szivacsokként, akik képtelenek voltak felfogni, mi is történt valójában."

A Metallica mindenesetre folytatta útját a csúcsra: az 1987-es Cliff 'Em All videóval megemlékeztek elesett bajtársukról, a további történések pedig mindenki számára ismertek. Cliff Burton halálával azonban lezárult a csapat karrierjének első, zeneileg vitathatatlanul legtermékenyebb fejezete. Kirk: „Cliff mindig hiányozni fog nekünk, de ugyanakkor a szelleme örökké ott lebeg a Metallica felett. Kivételes, ritka tehetség volt egyszerűen fantasztikus dallamérzékkel és nagyon széleskörű zenei ízléssel. A metalbandák mellett imádta például a Creedence Clearwater Revivalt, a Velvet Undergroundot vagy az R.E.M.-et is. Fiatalabb korában egy zeneiskolában zongorázni is tanult, és sokszor játszott nekünk Bach darabokat. Elég csak meghallgatni az Orion középrészét, hogy akárki meggyőződjön a tehetségéről, mert azt az egészet ő írta. Teljesen biztos vagyok benne, hogy a zenekar egészen másmilyen lett volna, ha nem kerül be hozzánk. Akkor bizonyosan minden másképpen alakul."

A csapat főhadiszállásán a mai napig kint van azon koppenhágai koncert plakátja, amelyre utazva Burton meghalt, és időről időre meg is emlékeznek róla úgy maguk között, mint a Metallica karrierjének jelentősebb állomásain. Lars: „Óriási lenne leülni ennyi évvel később, érettebb fejjel, és elbeszélgetni vele. Mind egészségesebben, nyíltabban állunk ma már a világhoz, mint akkoriban, és remek érzés lenne megosztani vele mindezt. Borzasztóan kíváncsi lennék, mivel járult volna hozzá a későbbiekben a Metallica hangzásához, hiszen annyira nyitott volt minden eltérő, érdekes ötletre, hogy az valami félelmetes. Biztos vagyok benne például, hogy imádta volna, amikor a San Francisco-i Szimfonikusokkal játszottunk együtt. Abban is biztos vagyok, hogy a St. Anger brutális agressziójához is tudott volna kapcsolódni, bár abban már nem igazán, hogy ennek megnyilvánulási formáival is maradéktalanul azonosulna... De a lemez nyers, meztelen brutalitása bejönne neki, ezt tudom. Imádta a dallamos dolgokat, de eközben a Damage, Inc. volt az egyik kedvenc nótája, szóval rengeteg különböző hatás fért meg benne. Boldog lennék, ha megoszthatnánk vele mindent, amit elértünk."

Hetfield: „Ha a Metallicáról van szó, Cliffről nem lehet elfeledkezni. Még óriási dolgok rejtőztek benne, amik sajnálatos módon már nem jöhettek elő. A Metallica hangzásának egy része a halálával végérvényesen elveszett. Hálás vagyok a sorsnak, amiért megadatott számomra a lehetőség, hogy egy csapatban zenélhettem vele, és tanulhattam tőle. Soha az életben nem írtunk volna nélküle olyan gitárharmóniákat, soha nem születtek volna meg nélküle azok az instrumentális nóták azokkal az összetett dallammenetekkel és hangszerelési megoldásokkal. Egyszerűen nem lennénk ma itt nélküle. Gyakran felmerül, vajon mit szólna az aktuális dolgokhoz, mit gondolna róluk, mit tenne hozzájuk... És van egy olyan érzésem, hogy szeretné, amit csinálunk. Tudom, hogy ma is ott él mindannyiunkban."

Cliff Burton nem egészen négy évet töltött el a Metallicában, eközben azonban felbecsülhetetlen hatást gyakorolt minden idők leghatalmasabb metal csapatára, és rajta keresztül az egész zenei színtér alakulására. Ha létezik zenész, akiről elmondható, hogy minden másképp alakult volna nélküle, egész biztosan ő a tökéletes példa. De ugyanez áll arra az esetre is, ha nem következik be az a bizonyos végzetes baleset. Így azonban be kell érnünk azzal a bizonyos három nagylemezzel, amelyek a mai napig minden hangjukkal Cliff különleges tehetségéről árulkodnak.