Shock!

Egy szűk évtizeddel ezelőttről rémlik, ahogy az akkor máris több-mint-reménység státuszban leledző 1349 lemosta a pályáról a honfitárs Gorgorothot a közös pesti koncertjükön. Tudvalévőleg egyik társulat életműve sem a feledhetetlen dalokról, inkább a mindent eltipró sötét intenzitásról szól, és ezen a hazai terepen a norvég pestisjárvány kitörésének évét nevében viselő kvartett bárkivel felvehette a kesztyűt ezekben az időkben. A 2005-ös Hellfire-rel meg is hódították az első körben kitűzött csúcsot, hogy aztán egy hosszúra nyúlt hallgatást követően a Revelations Of The Black Flame-mel próbálják alapjaiban megújítani a róluk kialakult képet. Ez a lassabban őrlő, ipari hatásokat is a zenébe olvasztó album nyílegyenesen ketté is szelte a tábort, pedig a maga nemében elődjeihez hasonlóan minőségi munka volt, amiben ráadásul a kreatív szándék iránya is egyértelműen megmutatkozott. A fokozódó nemzetközi helyzetre meglepően gyorsan reagált a zenekar, a Revelationst egy évvel követő Demonoir már a csapat korai erősségeit hangsúlyozta. Aztán pedig újabb hatalmas csend következett, amit csak idén tört meg a Massive Cauldron Of Chaos névre keresztelt új album érkezésének híre.

Aggodalomra semmi ok, az 1349 ezúttal már csak megerősíti a Demonoirral nyomatékosított szándékot, hogy nem kíván kilépni a régisulis ligából. A Massive Cauldron Of Chaos – az előzetesen érkező hírekkel némileg szemben – egy nyílegyenes tőrdöfés a hitetlen szívekbe, vér izzadása, fogak csikorgatása. Az a végtelenül rideg, tüskés atmoszféra, ami kezdetektől a brigád sajátja, uralma alá hajtja a friss anyagot is, melynek 38 percnyi műsoridején nyolc tétel osztozik, többé-kevésbé egyenlő mértékben. Az old school megközelítés és a rigorózus hagyománytisztelet nevében persze továbbra sem a lo-fi tábort szolgálják az arcok, a legnagyobb problémám mégis éppen a hangzással van. A formáció aduásza kimondva-kimondatlanul a dobos Frost, ehhez képest pusztán a hallottak alapján bármelyik szintetikus japán zenész játékát előbb vélem felfedezni az anyagon, mint a Satyricon ütős zsenijét. Azon a ponton, ahol a produkciós munka átesik a ló túloldalára, és képtelen legalább megközelítően organikus megszólalást biztosítani az egyes hangszereknek, tulajdonképpen mindegy is, hogy játszott-e élő zenész a stúdióban vagy sem, miközben tudni vélem, hogy Frost a lelkét is kiköpte a témák feljátszása közben. A teljes ritmusszekció teljesítménye értékelődik így le a gombok tekergetése közben, ami minimum szégyen.

A gitáros Archaonon és a frontember Ravnon sem azt változatosságot kérem számon, amit el sem vártam, tudnak ők meglepően fogós dolgokat hozni, ha a kedvük úgy tartja, ellenben túlságosan gyakran használnak fel csontig rágott paneleket ahhoz, hogy igazán kedvem leljem. A Chainedben például az alkalmankénti blastbeateken kívül igazából semmi black metalos megoldás nem hallható, üdítő kivételként egyértelműen ez hallgattatja magát legjobban nálam. A feketefém kliséket ezek az arcok kisujjból kirázzák már, a biztonsági játékért pedig extra lelkesedés sem jár. Leggyakrabban a Rebel Extravaganza-korszakos Satyricon legújabb inkarnációjának tűnik most nekem az 1349, szikár előadásmódjával, lehengerlő, csontroppantó sármjával. A gitártémák egy biztos kezű, karakteres játékú zenész kezéből örvénylenek elő, aki azonban nem képes vagy nem akar vállalni bizonyos kockázatokat, így eséllyel kinéz neki az önismétlés istentelen bűne. A hitem szerint a zenekarban rejlő hatalmas potenciál kiaknázására talán egy külső fül, netán dalszerző bevonásával kínálkozhat valódi esély, a csapat önerőből ennél aligha jut már tovább.

Az urak az album digipak kiadásán egy Voivod-, az amerikai verzión egy Possessed-feldolgozással gazdagítják az összképet, ami távolról sem siralmas, de az igazán meggyőzőtől is igen távol áll. A Massive Cauldron Of Chaos csupán néhány árnyalattal gazdagabb az egyetemes szürkeségnél, ami nekem személy szerint csalódást okoz.