Nehéz elfogulatlanul írnom egy olyan lemezről, amelynek elődje máig heti rendszerességgel megpördül lejátszómban, illetve egy olyan zenekarról, akik tavaly az év nagy meglepését okozták számomra – olyannyira, hogy még az énekes 2000-es akusztikus szólólemezét (Joey Eppard – Been To The Future) is megrendeltem a világ végéről.
Szóval senki se számítson túl objektív elemzésre: az új Three album zseniális, mint minden, amihez Joey Eppard hozzáér. (Igen, a körömkeféjét is bekereteztetném – mi rossz van egy kis rajongásban?)
És ha már világvége: a címmel összhangban a borítón egy lufis kislány áll a pusztuló civilizáció romjai előtt. Ez a kettősség a zenében is abszolút tetten érhető. Egyszerre gyermekien tiszta, de mégis tele van érettséggel, feszültséggel, cinizmussal, és a dallamok legtöbbje minden pattogós zenei kíséret ellenére is szomorkás kicsengésű.
Érdekes, hogy a dalokról sokszor beugrott a brit őrült-prog-punk Wildhearts neve – ők mernek még hasonló merészségű zenei vegyesfelvágottat produkálni. De aki pl. odavolt a legutóbbi Pain of Salvation lemez diszkódaláért, szintén bártan próbálkozhat az új „3" lemezzel. Ha nem is tízperces progresszív orgiákat, de mindenképp egyéni hangvételű, hangulatos, modern muzsikát rejt a The End Is Begun.
Részemről már a lemez első 10 másodpercében eldőlt, hogy ezt bizony újfent szeretni fogom: pulzáló akusztikus gitárral érkezik Joey álmodozós dallama, törékeny, ezer közül felismerhető hangján. Ez a The Word Is Born Of Flame c. opusz, ami rendes hossza ellenére is inkább csak amolyan intróként szolgál, a szellős énekrész után igen vastag, nyomasztó hangzatokkal és kimérten duplázó lábdobbal (ilyen eddig nem nagyon volt náluk...) vezetve fel a címadó dalt, amelyhez hasonlót talán csak a „rokoncsapat" Coheed & Cambria tud alkotni. Énekileg az egész lemez briliáns, de amit itt hallunk a refrénben, attól a Bee Gees és az ifjú Michael Jackson is lesápadna, és földig lógatná (akkor még meglévő) orrát. De senki se gondoljon holmi easy-listening popra, mert a hangszerelés hihetetlen mélységet ad az egésznek – Joey flamencósan pattogó akusztikus gitárja végig ott kísért, míg hű harcostársa, a feje alapján a Wayne világába is beleillő Billy Riker keleties dallamokat és fura zörejeket produkál a széttördelt alapok fölé.
Aztán egyik fülbemászó szerzemény követi a másikat: a menetelős Battle Cry-ban elrejtett „karácsonyi gyermekdal" egyszerre generál mosolyt és libabőrt, az elringató All That Remains elvileg balladának is elmenne, ha a mézédes dallamok mögött nem lenne benne valami olyan szintű sötét kiábrándultság, amit pl. a borító is sugall.
A lemez közepén három hibátlan dal adja egymásnak hallójáratunk kilincsét: a My Divided Falling egy kifacsart rock and roll témával indít, a lépdelő basszus és a trükkösen megeffektezett versszak sorait napokig nem tudtam feledni. Itt mindenképp meg kell említeni az izgalmas ritmusokért felelős Chris Gartmann dobost és Daniel Grimsland basszert, akik úgy variálnak és díszítenek a legegyszerűbb témában is, hogy élvezet hallgatni. Az „utazós" Serpents In Disguise az első sorával megvett. Hiába a lemez egyik legegyszerűbb laza rocktémája, az egyre feljebb kanyarodó énektémából süt valami ellenállhatatlan, magával ragadó érzés. És végül: fentebb említettem már Joey Eppard szólólemezét – ennek címadóját, a vágyódást citromfacsaróként szívünkbe döfő Been To The Future-t alakították át és rakták fel az új lemezre a srácok. Elsőre furcsa volt, mert hát az eredeti, akusztikus verzió immár másfél éve berágta magát szürkeállományomba – de a dal új arca is legalább annyira lenyűgöző, énekileg talán még jobb is. Ha itt vége lenne a lemeznek, akkor is tökéletes lenne.
De szerencsére további 7 (azaz összesen 14) szerzemény került fel a majdnem egyórás játékidejű CD-re, van köztük még lazulós, csörgődobos pop-rock (Live Entertainment – refrénje alapján simán mehetne az Amerikai Pite 8 filmzenéi közé), borult szintiszólót rejtő tipli-rockandroll (Diamond in the Crush), Joey szólódalait idéző lassú (Shadow Play) és a felkavaró These Iron Bones, újabb gyerekmondóka-szerű para-dallammal.
A záró The Last Day után bónuszként még megkapjuk a 2005-ös „Wake Pig" lemez egyik dalát (Dregs) – ezennel Joey szólókoncertjéről, élőben felvéve. Itt tényleg lejön, hogy esetében nem jól összevernyákolt stúdióproduktumról van szó. A srác hangja élőben is hasít, gitárjátéka briliáns és.... szóval akarom azt a körömkefét!!!! Kötelező lemez, 2007 toplista-várományos.
