Shock!

Seattle borús ege alól származik a 2006-ban alakult 7 Horns 7 Eyes, de még csak el se kezdjünk velük kapcsolatban grunge-ra gondolni. Ez a zsenge brigád kiadójuk elmélete szerint porgresszív death metalban utazik, ami manapság gyakorlatilag azt jelenti, hogy a tagok magasan képzett hangszeresek, dalaik bonyolultan szerkesztettek, és több felől is kölcsönöznek stílusjegyeket. Mindezen felül azonban csak nagyon ritkán találkozni eredeti, előremutató ötletekkel, amit elvileg a progresszió jelentene.

Mivel a Throes Of Absolution a seattle-i zenekar első lemeze, és mert Jeff Loomis fedezte fel őket, némi reménykedéssel álltam neki az albumnak, hátha kisül belőle valami. Aztán elstartolt a nyitó Divine Amnesty, és a kezdeti lelkesedésem automatikusan takaréklángra állt. Ez az első dal éppen olyan, mint amilyennek a kisördög a bal vállamon már előzetesen leírta. Ezerszer hallott témák, triolás díszítések, fifikásnak szánt, ám unalomig ismert fogások alkotják ezt a hat és fél perces darabot. És sajnos ilyen a teljes lemez is.

A death metalt egyébként jobbára a monolitikus dobolás, valamint az öblös hörgés képviseli, a gitártémák inkább tűnnek amolyan felturbózott power riffeknek, ami pedig egyenesen elvezet minket Loomis, illetve a Nevermore munkásságához. Mindezen felül néhol még a kései Dream Theaterre jellemző borongósabb riffek, csavarok is felütik a fejüket.

Zenei oldalról túl sok kiemelnivaló alig akad ezen az ötvenkét perces monstrumon, hacsak nem az, hogy maga Loomis is vendégeskedik itt, és talán épp ennek köszönhető a Nevermore-ízű, vagy épp loomisos hatás. Arra például a nyakamat merném tenni, hogy az A Cycle Of Self nyitótémája egyenesen a szőke gitárostól ered. A hangzás telt, amihez hasonlót leginkább az utóbbi idők lengyel death/thrash brigádjai produkáltak, a borító is mutatós, amit nem meglepő módon a többek között Nevermore borítókat szolgáltató Travis Smith készített, vagyis a csomagolással nincs különösebb gond.

Egy olyan korszakban, amikor az internet hemzseg a szó szerint pelenkás virtuózokról feltöltött videóktól, nem jelent különösebb fegyvertényt az, hogy ha egy zenekart kiváló, technikás muzsikusok alkotják. A hangszeres felkészültség ma már nem elegendő, igaz, régebben se volt az. Ide remek dalszerzői véna kell, alkotói merészség, az egyedire való törekvés. Mindezt hiányolom a 7 Horns 7 Eyes bemutatkozó lemezéről, túl erős még náluk a példaképek tudatos vagy tudatalatti befolyása. Jó lenne remélni, hogy lesz még belőlük valami, de annyi hasonszőrű banda mozog odakint, hogy attól tartok, Loomis ide vagy oda, ezek a seattle-iek is hamar eltűnnek majd a süllyesztőben.