Mostanában valahogy több AOR lemez forgott itthon, mint általában szokott. Felfedeztem például a Heartland zenekar két kiváló anyagát, és két igazi klasszikust: a Heart Bad Animals lemezét (bár más munkáik korábban már megtaláltak, ez eddig kimaradt) és a Frontiers albumot a Journeytől.
Elvagyok tehát a műfajjal, eddig sem voltunk rosszban, de mivel alapvetően a keményebb kötésű muzsikákat díjazom igazán, nem ártott, hogy pont ilyen előzmények után került kezembe ezen sokatmondó névvel ellátott projekt munkájának gyümölcse. Mert bármennyire fantáziátlannak tűnik is a névadás, ez a lemez a műfaj tökéletes keresztmetszetét adja.
Frédéric Slama francia (származású?) session zenész ennek a projektnek a lelke immár 2000 óta, amikor az egészet kitalálta. Azóta öt teljes lemezt készített neves AOR haknisták közreműködésével (sőt, egy válogatás is kijött már), ezek közül a szóban forgó L.A. Concession az első, csak CD-R-en, limitissimo példányszámban megjelent anyag „rendes" újrakiadása az MTM jóvoltából. (Érdekes, Frédéric mennyire nem tud elszakadni az AOR bölcsőjének is számító várostól: a többi lemez címe Next Stop L.A., L.A. Reflection, Dreaming Of L.A., L.A. Attraction – L.A. Connection című album nyilván csak a Rainbow miatt nem született, hehe...)
Kötve hiszem, hogy sokan lennének itthon, akik anno beszerezték a koncesszió első kiadását, mindazonáltal azon kevesek számára is érdekes lehet ez az anyag, hiszen 4 bónusz track jár vele és a kiadó vaskos bookletet ígér mellé (nem beszélve arról, hogy remaszterizálták az egészet). Beruházni mindenesetre bárkinek érdemes, aki komoly AOR-fanatikus, ugyanis ez a 77 perces CD csodálatos zenét tartalmaz.
Jómagam az elején azt gondoltam, hogy nem vagyok még elég öreg (sőt, szerkesztőségünkben senki sem) ilyen mennyiségű, alapvetően lírai hangvételű, romantikusan melankolikus, a szoftnál is szoftosabb dallamos rockzenéhez; de meglepő módon egyetlen unalmas percet nem szerzett ez a csurig tömött kompaktlemez. Az illusztris névsorhoz (Tommy Denander, Steve Lukather, Jeff Porcaro, Vinnie Colaiuta, David Chamberlin stb.) kevés kötődésem van (egyelőre) mindazonáltal így télvíz idején nem nagyon tudok kellemesebb esti programot elképzelni, mint egy ilyen album meghallgatását. Effajta, a poptól nem messze álló, de annál ezerszer igényesebben meghangszerelt és összerakott muzsikát mindenki hallott már, ha máshol nem, hát amerikai sorozatokban, mozifilmekben, az USA-ban megfordult szerencsések pedig nyilván helyi rádióállomásokon is. Bár a mi rádióállomásaink is ezen a szinten tartanának már – a sok szánalmas ostobasággal ellentétben ezt a zenét le sem kell nyomni az átlagember torkán, mert az amúgy is vevő rá: 10 emberből 9-nek garantáltan bejön, az az egy pedig csak metalos lehet, aki szimplán a „nyál" jelzőt aggatja rá, hehe. (De az igényesség előtt még ő is fejet hajt.)
Nyál ide vagy oda, nekem tetszik az AOR. Két zúzda között bárki számára tökéletes idegnyugtatóként szolgálhat – a durva muzsikák kedvelői nyugodtan vehetnek példát a Napalm Deathes Barneyról, aki köztudottan nagy dallamos rock rajongó! Ez ugyanis minden, csak nem ciki!
