Shock!

Nem tudom, te hogy vagy vele, de nekem valami elképesztően hiányzik a színtérről Peter Steele és a Type O Negative. Igen, tudom, egy olyan csapatról beszélünk, ahol a legklasszikusabb lemezek a főhős 2010-es halála előtt jó másfél évtizeddel, a '90-es években készültek, viszont a brooklyniak még ezzel együtt is annyira egyedi színfoltot képviseltek a mezőnyben, hogy az általuk hagyott űrt azóta sem tudta kitölteni senki. Amennyiben azt a bandát keressük, amely a legközelebb került ehhez, teljesen egyértelműen az A Pale Horse Named Death neve a megfejtés. Ebben a csapatban ugyebár Peterék első ütőse, a Bloody Kisses után távozott Sal Abruscato az agy, aki itt énekel és gitározik, a dobcucc mögött pedig egykori utódja, Johnny Kelly foglal helyet.

Jó sok idő telt el a banda legutóbbi lemeze, a 2013-as Lay My Soul To Waste óta, de menet közben ugye ismét összeállt a Life Of Agony, szóval Abruscatónak nem igazán jutott ideje saját csapatára. Most azonban megint otthagyta Mina Caputóékat – mint az utólagos oda-vissza üzengetésből is lejön, meglehetősen rossz szájízzel –, és felélesztette az A Pale Horse Named Death-t. Én pedig a bevezetőben említett okból kifolyólag csakis üdvözölni tudom ezt a lépést, még azzal együtt is, hogy a When The World Becomes Undone összességében nézve talán a legkevésbé erős a csapat három albuma közül. Ugyanakkor mégis jó hallgatni, mert ezt a fajta súlyos, de közben mégis baromi dallamos, doomos, ám a groove-okban, kiállásokban közben a hardcore-os gyökereket is színtisztán őrző muzsikát manapság tényleg senki sem játssza, Saltől és társaitól azonban teljesen autentikus. Úgy képesek Type O-rokon zenét alkotni, hogy közben nem érzed magad kellemetlenül, mert nem váltják aprópénzre Peter hagyatékát. Eleve inkább egyfajta leágazás ez, mintsem folytatás vagy pláne klón, és ez pont így helyes. Néhol például éppúgy beugrik róla az Alice In Chains, netán a Life Of Agony több korszaka is, mint Steele egykori zenekara.

A stílus erre a harmadik albumra sem változott az előzményekhez képest: borongós, sötét, depressziós alaptónusú, súlyos metal ez hol bizsergetően döngölő, hol fenyegetően feléd tornyosuló, éjfeketén iommista riffekkel, nagyra törő, kemény dobritmusokkal, a mézédes harmóniák és a disszonáns gerjesztések tökéletes arányú házasításával. És igen, összességében baromira hasonlít a stílus a Type O Negative-ra, de már csak azért sem lehet pontosan olyan, mert Sal nagyon okosan nem akart beleszuszakolni az egyenletbe egy Josh Silver szerepében tetszelgő, minden pillanatban jelenlévő billentyűst is. Ha így tett volna, alighanem azt mondanám, túl sok a párhuzam, ebben a szárazabb, minden ízében gitárcentrikus változatban azonban tényleg saját arcélt kap a sztori.

A lemez hangulata egyébként némiképp eltér az előző kettőétől. Nekem ezúttal valahogy még nyomorúságosabbnak, még kilátástalanabbnak tűnik az összkép, és több a sokat hallgatós, nehezebben emészthető pillanat is az azonnal fülbe ülő dalok rovására. Ezeket a törekvéseket egyébként már a rövid intróból kibontott címadó nyitószám is elég jól szemlélteti a maga fájdalmas, gyászos vánszorgásával. Finoman szólva se valami olyan slágeres indítást képzelj el, mint a Christian Woman vagy a Love You To Death... És a banda a későbbiekben sem fukarkodik az efféle tüskés, barátságtalan darabokkal. Ez önmagában nem baj, viszont pár hét ismerkedés után határozottan az a benyomásom, hogy néhol kicsit leül a lemez, a közepén és a vége felé nem ártott volna több fogódzó, netán néhány gyorsabb, pörgősebb momentum. Egy hajszálnyival talán a 62 perces játékidő is hosszabb a kelleténél, és nem feltétlenül segíti a barátkozást az sem, hogy Sal énekileg finoman szólva sem Peter Steele ligája. Az ezer hangon megszólaló óriás varázslóval szemben Abruscato inkább csak egy dolgot tud megbízhatóan, és ugyan fahangja még így sem rossz, kiemelkedőnek azért semmiképpen sem nevezném, főleg hosszabb távon nem.

Persze a lemez ezekkel az egyértelmű hibákkal-hiányosságokkal együtt is ajánlott hallgatnivaló, mert amikor éppen elkapja a legjobb formáját, Sal túlzás nélkül baromi erős dalokat ír. A lidérces gitárdallamokkal teli, de remekül elcsípett tempóra ráhúzott Love The Ones You Hate például már első hallásra is egyértelmű csúcspont, mint ahogy a We All Break Down borulata vagy a Lay With The Wicked döngicsélős-málházós kettőssége is maradéktalanul bejön. Kedvencem azonban a Fell In My Hole az album talán legjobb refrénjével és olyan szólódíszítésekkel, amelyek szintén rég elfeledett szép emlékeket idéznek majd fel a kiéheztetett Type O-fanokban. Szerintem egyértelműen ez a direktebb vonal áll a legjobban ennek a csapatnak.

Nagy és egyértelmű előképével szemben az A Pale Horse Named Death nem megkerülhetetlen zenekar, de azért elég megbízható színvonalon produkálnak valami olyat, ami a mai felhozatalból teljességgel hiányzik. Nálam ez most egységes lemezként nézve egy féllel kevesebbet ér mondjuk annál, amit a legutóbbira adtam volna, de azért a kiemelt kedvencekhez garantáltan sokszor visszatérek majd a következő időszakban.