Shock!

Ójaj. Elméláztam a zenekar nevén, a borító esztétikusságán, közben elindítottam a cd-t. Halk, akusztikus bontogatással kezdődik a zene, ami akár szép is lehetne, aztán komolyan frászt kaptam a 33. másodpercben. (Hangosítsátok fel jól a hangszórókat!) Utána már csak röhögtem. Azt hiszem innentől kezdve bármit csinálhat a zenekar, nálam elásták magukat magát egy életre.

Persze nem kell annyira komolyan venni őket, hiszen nagyjából egy dilibandát ismerhetünk meg e norvég társaságban, akik nem a tradicionális fekete fémet követik, ahogy az egy igazi hithű, norvég zenészhez illene, hanem a nyolcvanas évek amerikai hajbandáit szeretnék megidézni. Party metalt játszanak - így írják. A zene amúgy tényleg másolja a régi glam korszakot, egyszerű, de bombasztikus riffek, refrének, gitárszóló, puffogó dobok, csordavokál, napsütés, pálmafák, feltúrt hajak. Mármint feltúrt hajak lennének, a csapat három tagjának lenne mit feltúrnia.

Egyébként a zene nem is lenne annyira vészes nosztalgiázásnak, ha az énekes kicsit komolyabban venné magát, de ettől az iszonyatos hamis sikítozástól és énekléstől az összes plüssmedvémnek is felállt a hátán a bolyh, nem csak nekem.

A hangzás is alsó kategóriás szar, az egész lemez inkább mocsokrészeg bulikba ajánlatos - de ott is csak ritkán és ha már túlment minden határon a partizás - otthoni hallgatásra ajánlom inkább a szú percegését nagymami szekrényében.

Én meg előveszem inkább egy régi Mötley lemezemet, AZ party metal.