Az Agent Steel igazán veterán csapat. 1984 óta tolják a szekeret, akkor találta ki John Cyriis és Chuck Profus, hogy kellene egy szövegcentrikus (főleg sci-fi témában, ami dicséretes) zenekart csinálni, a zene pedig amolyan thrash-gyökerű lehetne (viszont énekelős/sikoltozós énekkel), hiszen akkor virágzott a thrash, elég csak belegondolni, milyen zenekarok voltak nagyok akkoriban.
'85-ben meg is jelent az első lemez, a Skeptic Apocalypse, amit követett még egy EP és egy nagylemez, és már ekkor jegyezték a fiatal gitárost, Bernie Versaillest, aki igen tehetségesen virgázott. Eztán jött sok év szünet, feloszlottak, egyes tagok kisebb zenekarokban játszottak, de semmi extra. '98-ban úgy gondolták, hogy jó lenne feltámasztani magukat poraikból és lőn. Viszont az énekest lecserélték Bruce Hallra, aki kiváló választás volt. A Metal Blade-nél meg is jelent az Omega Conspiracy '99-ben gyönyörű borítóval, aztán a régi énekes jól bekavart, így a zenekar ahelyett, hogy újra teljes fényében ragyogott volna, kénytelen volt vegetálni és rendezni sorait. Sikerült, így idén a Scarlet Records ki tudta adni az új lemezt, az Order of The Illuminati-t, ja itt már a dobos is új, úgy hívják, hogy Rigo Amezcua. A történet nagyon dióhéjban ennyi, aki akar, utána tud nézni a pontos történéseknek, nem titok, itt legyen elég ennyi.
Szokásos sci-fi hangulatú borítót kapott az új lemez, egy marsi futóverseny rajtját örökítette meg az illusztrátor. A zene a szokásos Agent Steel-féle power/thrash, amiben azért ott figyel a régi Judas Priest hangulata is rendesen. Meg az Overkillé és a régi Queensryche-é. Bruce hangja a magasabb tartományokban a nagyon régi Geoff Tate-et idézi, és inkább ezt a stílust részesíti előnyben, ritkán reszelős, harapós. Kár, illene a zenéhez pedig, hogy durvábban énekeljen olykor.
A dalok abszolút régivágásúak, Bay Area-s thrash-tikatika, minden dalban sok és ízes gitárszólóval, fogós dalszerkezetek, refréncentrikusan. És ebből 11 van a cd-n. Egy instrumentális közülük, egy pedig egy basszusgitár-szóló. Tényleg tudják mitől döglik a légy, szavam nem lehet a dalokra, az meg már tényleg nagyon szubjektív, hogy ilyen zenét hörgéssel jobban szeretek, nekem kicsit sok már ez a folyamatos herérelépett hang, de ez ízlés dolga. Ettől függetlenül hallgatásról-hallgatásra jobban tetszik a zene, lelkesen bólogatok rá. Érzelemgazdagok a nóták, néha finoman hatásvadász részekkel, rendkívül feszes és harapós minden részletében, és nagyon érezni rajta, hogy még mindig élvezettel játsszák a dalaikat. Ami ennyi év után, ráadásul tényleg megint teljesen alulról kezdve nem utolsó dolog. Viszont az is tény, hogy nem túl eredeti mégsem mindez, nyilvánvalóak a zenekart ért hatások, ennek ellenére mégis lehet élvezni a zenét. Kicsit leragadtak a nyolcvanas években, de ez nem feltétlenül baj. Azért egy nyolcast mindenképpen megérdemelnek.
