Shock!

Noakkorkéremszépen. Érdekes helyzet állt elő az Agregatorral. Elkészült ugye az ősidőkben, de legalábbis 2003 májusában az "A semmi ágán" című lemez, ami aztán szépen fiókba is került abban a formában, mivel Tóth Miklós vokalista kikerült a csapatból. Némi keresgélés után úgy döntött a zenekar, hogy saját házon belül oldják meg a problémát, Mikus Tamás letette a gitárt és a mikrofont választotta majd később találtak egy gitárost Tamás helyére. Aztán így újra felvették a vokálrészeket idén, meg újrakeverték az egészet.

Mindkét változatból rendelkezem egy példánnyal, tehát van összehasonlítási alapom. Kezdjük a hangzással, ami elég szembeötlő. A régi verzió tompa volt, erőtlen, sok középpel, nagy aránytalansággal, a vokál pl. nagyon a háttérben szól. Az új változat sistereg, csilingel, kicsit több a mély benne, de az iszonyatosan sok magas az (komolyan sisteregnek a cinek, mintha valami rossz hangminta lenne!), ami nem teszi vonzóvá a zenét. És ezek csak a legszembeötlőbb hibák. Ennek a zenének erő és dinamika kell(ene). Két rossz hangzás közül melyiket válassza az ember? Valószínűleg újra fel kellett volna venni az egészet egy jobb stúdióban, jobb hangmérnökkel, de ez mind pénz, tudom. Viszont így, ezzel a hangzással a demók közé kerülhetne a cd, nem az albumokhoz.

Tamásnak kicsit erőteljesebb, mélyebb hangja van (legalábbis a hörgőhangja), sokkal kifejezőbb is, de alapvetően azért megmaradt ugyanaz a koncepció, ami az Agregatort eddig is jellemezte, nem kezdtek el danolni és húszvokálos refréneket gyártani. Ráadásul teljesen érthetően hörög, ami kevés hasonló csapatnál van meg.

A zene is maradt a régi vonal, dallamos gitártémák, inkább a hangulatokra építő dalszerkezetek. Nagyjából egyforma tempójú dalokat raktak a lemezre, néha akad egy-egy gyorsabb, kétlábgépes téma vagy lassulás (Úton), szóval azt nem lehet rájuk fogni, hogy túlságosan egy kaptafára készítenék a dalokat.

Valahogy nekem mégis hiányzik belőle valami. Valami ami megfog, ami miatt a hangzás ellenére meg akarnám hallgatni a lemezt jó sokszor. Próbálkoztam vele pedig, de hiába hallgattam végig tizenötször, nem maradt meg semmi a zenéből. Egy igazán jó refrén ráférne a dalokra vagy bármi, ami kimenekítené őket a szürke masszából. Ez azért furcsa, mert élő fellépéseikről eddig csupa jót hallottam, a hallottak alapján egyáltalán nem ezt vártam, ami cd-re égettetett. Azt a tüzet és életet kell legközelebb a stúdióba is magukkal vinni, ami koncerten ott figyel a srácokban. A hatodik dal (A válság dicsérete - és pont kifelejtődött a bookletből a szövege valamiért) volt az, amiben éreztem a pluszt, ebben benne van a feeling, a szólóban is. Még több ilyen kellene! Aztán az utolsó nóta, a Fohász volt talán az, amiben figyel némi ígéret.

Lehet, ki kellene lépni kicsit ebből a göteborgi, Dark Tranquillity-féle klisékből, tágítani a határokat úgy, hogy a stílus megmaradjon. Talán jó tenne nekik kicsit a darkos világ, mert hangulatban néha ez felbukkan, meg a dobtémákon is lehetne mit igazítani, karakteresíteni. A frontborítót a csapat kedvenc grafikusa, Niklas Sundin készítette, borongós, nyomasztó, mint a zene. Csak egészen halkan jegyzem meg, hogy lehet talán inkább a hangzásba kellett volna több pénzt fektetni, nem a grafikába...

Értékeljünk. Régi zenekar, egy demo és egy EP után első lemeznek ez nem ütött akkorát. A hangzás pocsék, ezen nincs mit szépíteni. A dalok közepesek. A lelkesedés példás. Ebből kerekedik egy biztatónak szánt ötös pontszám, és ezzel már fölfelé kerekítettem. Sorry, de erős a mezőny a világon és többre képes ennél a zenekar. Remélem, a következő lemezen bebizonyítják.