Nem szeretnék túlságosan nagy szavakkal dobálózni, de talán a Shock! olvasói közül is sokan egyetértenek velem abban, hogy óriási hiányosságot illene pótolnunk Al Di Meola mester munkásságával kapcsolatban. Ennek különböző okokból kifolyólag sajnos még mindig nem jött el az ideje, azonban a gitármágus legfrissebb feldolgozáslemeze semmiképpen sem tartozik az olyan megnyilvánulások közé, amely felett csak úgy el lehetne siklani szó nélkül. A lemezen ugyanis egytől-egyig Beatles-átiratokat hallhatunk fúziós dzsesszes, világzenei, illetve többnyire akusztikus megvalósításban, amelynek előzménye ráadásul már hét esztendővel ezelőtt napvilágot látott All Your Life címmel.
Megrögzött Beatles- és Al Di Meola-rajongóként nekem az effajta események eleve háromszorosan aláhúzott és vastagon átfirkált, pirosbetűs ünnepnapoknak számítanak, hiába vagyunk elárasztva manapság töménytelen mennyiségű és többnyire felesleges feldolgozásokkal. A latin felmenőkkel rendelkező gitáros munkásságát ismerve már akkor biztos voltam abban, hogy itt nem csupán egy szolgai módon, izgalommentesen ledarált, változtatások nélküli dalgyűjteményt fogok hallani, amikor első alkalommal eljutott hozzám a közelgő album megjelenésének híre. Itt bizony a szó legszorosabb értelmébe vett ÁTDOLGOZÁSOKAT hallhatunk, totálisan saját képre formálva, és természetesen maximálisan tiszteletben tartva az eredeti kompozíciók sajátosságait. Az ilyesmire tényleg csak a legnagyobbak képesek, és Al Di Meola egyértelműen utóbbiak táborába tartozik. Persze egészen más kérdés, hogy az egyszeri zenehallgatóknak mennyire fog bejönni, amikor a fél évszázada az agytekervényekbe rögzült, kitörölhetetlen melódiákat egyszer csak megreformálja valaki, de egy nap talán majd ők is rátalálnak saját mókusketrecük kulcsára.
Egy tökéletesen megírt dalban milliónyi lehetőség rejlik, és ezek felfedezéséhez még csak nem is kell jó zenésznek – vagy mindenre nyitott hallgatónak – lenni, elég, ha egy művész belerakja a saját egyéniségét, és a dolog általában működik. (Vagy nem.) Márpedig a John Lennon egyik leggyönyörűbb daláról elnevezett Across The Universe minden egyes hangja működőképes, pedig nyilván számos példával alá lehetne támasztani, hogy a feladat korántsem egyszerű. Beatlest feldolgozni a legtöbb zenész számára igazi kihívás, mert ezekbe a szerzeményekbe tényleg MINDENT belekódoltak, és bárhogyan is alakítgatjuk őket, a legtöbb esetben elfogadható minőségben funkcionálnak. Persze ha igazán értő kezekbe kerülnek, tudjuk, hogy a színvonal többszörösen is hatványozódik.
A dalválasztás itt abszolút kimeríti a „rendkívüli" fogalmát, ugyanis egy-két világslágert leszámítva többnyire inkább az olyan Beatles-dalok kerültek most terítékre, amelyek kevésbé populárisak, és zeneileg is az izgalmasabb pillanatok közé sorolandók. Gondolok itt olyanokra elsősorban, mint például a Fehér Album gyöngyszemei: a Mother Nature's Son, a Dear Prudence vagy a Julia, valamint a földkerekség leghatalmasabb egyvelegének pazarul kivitelezett verziójára, amelyet Golden Slumbers Medley-re keresztelt át a szerző, minden „gombafejből-lett-hippifej-rajongó" legnagyobb örömére. Az olyan, a civilizáció hajnaláról előásott kincsekről nem is beszélve, mint az I'll Follow The Sun, a Norwegian Wood vagy az egykoron a Beatles által is feldolgozott örökzöld Meredith Willson-szerzemény, a Till There Was You, ami idén tölti be hatvanharmadik (!) életévét. Ezekből is látszik, hogy Meolának milyen jó érzéke van még a megfelelő dalok kiválasztásához is.
„Feldolgozáslemezeket nem pontozunk" – írta Andor kolléga néhány nappal ezelőtt az Elvis-nótákat keresztre feszítő Danzig bácsival kapcsolatban (és milyen jól tette), amivel én most – homlokot és orrot egymásnak feszítő indulatot elkerülve – mégis vitatkoznék egy kicsit, hiszen a Di Meola-féle, impozáns átértelmezéseknek többnyire van értelme és létjogosultsága is. Tehát az értékelés sem lehet egy szép kerek tízesnél kevesebb.
Hozzászólások