Shock!

Az utóbbi három év egyik leghallgatottabb albuma volt nálam az Alter Bridge második anyaga. A Blackbird nem kapott el azonnal, nem volt szerelem első látásra, s talán épp ezért bizonyult ilyen tartósnak ez a kapcsolat. Apránként, dalról dalra fedte fel előttem értékeit az a lemez, egyszerre titokzatosan és kacérkodva, s azok a felejthetetlen dallamok azóta is ott repdesnek az agyamban.

De egy ilyen alkotás után akaratlanul is megnőnek az ember elvárásai, aminek szele persze az előadókat is megcsapja, akiknek ettől a kezdeti felszabadult lelkesedése görcsös erőfitogtatásba fulladhat. Az Alter Bridge legénységénél, hála égnek, ilyesmitől nem kellett tartani. Már a Blackbirdből is sütött az őszinteség és a zene iránti alázat, ami olyan egyedülállóvá nemesítette végül.

Mindemellett az is tény, hogy a csapatot olyan zenészek alkotják, akiknek nemigen kell már mit bizonyítaniuk. A hangszeres szekció, azaz Mark Tremonti gitáros, Scott Phillips dobos és Brian Marshall basszusgitáros a Creed tagjaiként gyakorlatilag elértek mindent, amit a népszerűségre vágyó muzsikusok valaha is elérhetnek. Ha pedig annyit mondok, hogy az aranytorkú Myles Kennedyt még Jimmy Page-ék is szívesen látták volna Robert Plant helyén a Led Zeppelinben, akkor azzal szerintem mindent elárultam.

A harmadik lemezről először tavaly érkeztek hírek, s a csapat egy, az előzőeknél komorabb, sötétebb alkotást ígért, amivel csak tovább fokozták a várakozást. Ám időközben Scott Strapp énekes visszasomfordált régi kollégáihoz, s a Creed nemcsak, hogy újjáéledt, de ki is adtak egy korrekt, alapvetően sötét tónusú lemezt. Mindennek tetejében Kennedy körül is felpörögtek az események, a már említett Led Zeppelines kitérő után Slashsel találtak nagyon egymásra, s amellett, hogy felbukkant a gitáros legfrissebb szólólemezének jópár dalában, még a turnéra is elkísérte a cilinderes zsenit. Mindezek után erősen megkérdőjeleződött egyáltalán az Alter Bridge életben maradása, de Tremontiék rendesen rácáfoltak a pletykákra, s íme, megérkezett a harmadik album, mely szimplán az AB III nevet kapta.

A srácok tényleg betartották ígéretüket, harmadik sorlemezük valóban borúsabb lett elődjeinél. Már a nyitó Slip To The Void mezmerizáló szintetizátorhangjai jelzik, hogy itt nem épp a Blackbird egyenes folytatásáról, vagy épp másolatáról lesz szó. Kiváló felvezetés, nyitó nótához képest meglepően összetett szerkezettel, amit hasonló, mai rockzenét játszó csapatoknál igen ritka húzás. Mindemellett pedig a dal egyfajta prológusként is felfogható, ami hangulatát és a szövegét illeti, az AB III témája ugyanis az útvesztés, illetve az erre való rádöbbenés. Tremontiéknál soha se volt divat sárkányokról vagy űrhajókról regélni, mondanivalójuk teljesen földhözragadt, a való élet viszontagságaival, és az ember különböző oldalaival foglalkoznak, de oly éleslátással és őszinteséggel, hogy a hallgató hamar úgy érzi, a dalok valójában őróla is szólnak.

A lemez talán legkeményebb szerzeménye a kislemezes Isolation, olyan vaskos riffeléssel felvértezve, ami az első, One Day Remains lemez legdurvább tételét, a Metalingust idézi. A refrén pedig mindent visz, kitörölhetetlen a memóriából. Aztán némileg kitisztul az ég, s jön a Ghost Of Days Gone By, mely tökéletesen jellemzi az Alter Bridge-féle líra fogalmát: a felszínen simogató, akár kellemesnek is nevezhető, ám mélyére nézve olyan dolgokkal szembesít, amik elől sokunk inkább menekülne. Szokatlan, a kelta dallamvilágot idéző verzéjével az All Hope Is Gone a csapat bámulatos dallamérzékéről tesz tanúbizonyságot. Az első olyan dal, ami csak sokadjára adta meg magát, a Still Remains volt. Nem egy azonnal ható darab, de megéri ráfordítani az időt. A másik ilyen az I Know It Hurts, ami egy felszabadultabb nóta, társainál talán kevésbé emlékezetes refrénnel, de még ebben is jócskán lelni értékre. Az AB III balladája az édesbús Wonderful Life, és bár a giccsesség határát súrolja, mégis, az az eredeti értelemben vett érzelemgazdagság, ami jellemzi, a lemez egyik csúcspontjává emeli.

Az All Hope Is Gone mellett talán a másik szokatlan dal a lemezen a Show Me A Sign. A végítélet hangja ez, de nem a világ végéé, hanem az emberi léleké. Egyik nagy kedvenc az elsöprő refrénjével hódító Fallout, mely egyszerre felszabadító és vészjósló. Aztán akadnak még keményebb, riffelős darabok, mint mondjuk a Coeur d'Alene, ám a sötétebb árnyalatokat itt éppen, hogy nem a keménységgel, hanem az indulatok visszafojtásával érik el, ami talán még elemibb erejű is. Ezúttal nincs nyolc perces opusz, mint amilyen a Blackbirdön volt a címadó, ám a Words Darker Than Their Wings záródal mégis különleges, mivel itt Tremonti maga is énekel egy-egy versszakot, és nem is rosszul.

A muzsikusok közül talán Tremonti játékán hallani leginkább, hogy sokat fejlődött (vagy szimplán ezúttal bátrabb volt), szólói most talán még élvezetesebbek, s a kis díszítések is szaporodtak. A ritmusszekció olyan egységes, mintha egyvalaki dobolta és basszusozta volna fel egyszerre a lemezt, Kennedy pedig Kennedy: nemcsak korunk, de a rocktörténelem egyik legnagyobb énekese.

Az Alter Bridge beváltotta ígéretét, és ahogy azt a kifejező borító is mutatja, harmadik lemezüket egyszerre jellemzi sötét elegancia és sallangmentes puritánság, és persze a '70-es évek rocklegendáira utaló albumcím se véletlen. Egy-egy lemezhez kell egy bizonyos idő, hogy reálisan értékelhetővé váljanak, az AB III azonban már most nagyon úgy tűnik, hogy képes felérni elődjéhez. Olyasmi, ami hamar hozzánő az emberhez, a részévé válik, és többé nem enged.