Shock!

Igaz, tavalyi megjelenés, de érdemes írni róla így 2005 nyarán is. Egyre ritkábban fordul elő, hogy olyan friss zenekarra sikerül bukkanni, amelyik elsőre megtetszik. Az Altered Aeon pont ilyen, noha közel sem tökéletes. A borítón ugyan az áll, hogy a svéd srácok technikás / power death metalt játszanak, no, a death metalt felejtsétek el gyorsan, helyettesítsétek be thrash-sel inkább. Deathes őrlés igen ritkán fordul elő.

Az első dal a Testament hatásait olvasztja magába, ehhez jön a Nevermore (annak is a korai időszaka), nagyjából e kettő keveréke az Altered Aeon zenéje. Ráadásul valami ultrabonyolult nótákat voltak képesek írni, egy dalon belül kismillió témát halmoztak fel, unatkozásra nem adnak okot.

A csapat 2001-ben alakult, akkor még más néven, 2003-ban vettek fel egy négy számos demót, amivel sikerült is kiadót találniuk. Néha azért a Black Lotus is belenyúl a jóba. Ami elsőre leteríti az embert, az az ulrakomplexitás: a gitárosok és a dobos igencsak sokat dolgozhatott a zenén. A dobos (Henrik Ohlsson - aki egyébként a Theory In Practice és a Mutant nevű csapatokból lehet ismerős) igencsak figyelemreméltóan játszik, gondolom nem nagyon volt pénz agyoneditálni a felvételt, így élőben is hozhatja ezt a szintet - minden elismerésem. A gitárosokról is elmondható ugyanez, mind a riffeknél, mind a szólóknál színvonalas produkciót nyújtanak. Az énekes srác (Kjell Andersson - ex-Azotic Reign) karcos, erős hanggal rendelkezik, változatos az előadása, a fél-ordítástól kezdve a magas hangfekvésben való majdnem áriázásig elég sokféle hangszínt megmutat. Egyedül a nagyon magasaknál volt érezhető némi bizonytalanság helyenként, de ügyesen tud csalni.

Nem könnyű hallgatnivaló a cd, annak ellenére, hogy aki bírja a komplex zenéket, azonnal be fogja fogadni. Mégis, valahogy az volt az érzésem, hogy túlságosan egyfajta sémára álltak be, egy sebességben túrnak végig. Ráadásul a témahalmozás sem válik előnyére a zenének, hiszen az ötödik dalnál totálisan el lehet veszteni a fonalat és hiába van szünet a dalok között, teljesen olyan érzésem volt, mintha egy darab összefüggő masszát hallanék, mely kétmillió részből tevődik össze. Nincs egy árva refrén vagy verze, ami megmaradna és ez bizony baj, mert ez adna kapaszkodót, hogy az ember ne csak kedvelje ezt a zenét, hanem hódoljon neki. Mintha a gitárosok írtak volna a dalhoz mondjuk 25 riffet és senki nem mondta volna meg nekik, hogy akkor ezek közül 12-ből írjanak dalt, amiben van valami megjegyezhető is.

Ami kis változatosságot nyújt, az az utolsó saját dal, de ez is csak azért, mert instrumentális és líraibb hangokat penget. Egyébként erre is simán mehetett volna ének, sőt, feldobta volna a lemez egészét. Még sőtebb: a lemez közepére kellett volna rakni. Egyébként ezt a dalt fel sem tüntették a borítón, tán a stúdióban szülték gyorsan. Az utolsó nóta meg egy King Diamond feldolgozás.

A hangzás nem az igazi, egész egyszerűen csak a dög hiányzik belőle (na meg a basszusgitárt sem lehet hallani sajnos), túlságosan kopogós a dob, dinamikátlanok a gitárok. Kár.

Az ilyesféle ultrakomplex zenékből csak az fog tartósan a hallgatók bizalmába férkőzni, amelyik vagy totálisan betegesen bonyolult, vagy amelyiknek a komplexitás mellett mindig ad fogós részt is, a könnyebb befogadhatóság végett. Pont ezért nem tudok mégsem annyira lelkesedni a lemezért, mint mikor elkezdtem hallgatni, de bízom benne, hogy le fog tisztulni idővel a csapat zenei világa.