Frank Bello és David Ellefson – ha erre az oldalra tévedtél, aligha kell bemutatni aktuális történetünk főszereplőit. Amennyiben netán mégis, előbbi az Anthrax, utóbbi a Megadeth basszusgitárosa, akik ebben a szerencsétlen nevű projektben közösen zenélnek, a dobok mögött az A Perfect Circle-ből ismert Jeff Friedl segítségével. Öt éve már csináltak egy háromszámos EP-t, most pedig itt az első teljes nagylemez is, rajta vendégek egész sorával.
Mivel két Big Four-basszerről beszélünk, a legtöbben bizonyára thrashre számítanak majd a formációtól, de gondoljunk csak bele: amennyiben Frank és David thrasht akarna játszani, miért kellene ehhez külön projektet igénybe venniük? És valóban, az Altitudes + Attitude elég távol áll az anyacsapatok zenei világától. Leginkább talán modern rocknak nevezném ezt a muzsikát, amiben ugyanúgy megférnek a garázsosan fésületlen témák, mint a szinte poposan fogós melódiák. Szóval sokkal inkább Foo Fighters ez, mintsem Anthrax vagy Megadeth.
Megítélés kérdése, van-e értelme az ilyen típusú albumoknak. Az egyik oldalról bizonyára igen, hiszen Frank és David tutira élvezte a dalszerzést, a lemezkészítést, kipróbálták magukat valami másban, az ilyesmit pedig mindig értékelem, főleg, hogy ötvenes arcokról beszélünk, és ebben a korban a zenészek már nem feltétlenül szeretik elhagyni a komfortzónájukat. A másik oldalról viszont semmi olyat nem hallok a Get It Outon, ami különösebb lelkesedést indokolna. Nem tudom azt állítani a zenéről, hogy nem tetszik, de azt sem, hogy baromira feltüzelne – mint ebből is sejthető, nincs nagy gond vele, csak cseppet jellegtelen az összkép. Elszólogat a háttérben, nem zavar, az ember néha még üti is a ritmusokat, de ha lepörgött az album, nyomtalanul törli a memória a számok javát. A mellékprojekt-jelleg mellett ez az a tényező, ami miatt borítékolhatóan nem is lesz semmi érdemi ebből az egészből: nem elég karakteres a stílus, és egy-két kivételtől eltekintve nem igazán markánsak maguk a dalok sem. Mindenképpen ide sorolom például a talán legfogósabb, melankolikus Another Dayt, a lendületesen szárnyaló, mégis kellő feszültséget adagoló Booze And Cigarettes-t vagy a nagyon szépen felépített, instrumentális Leviathant.
Két ilyen veterán rókától persze fura lenne, ha nem végeznének professzionális munkát, így a hangszeres játék, a hangszerelés, a megszólalás természetesen végig fölényes, és ez a megbízható színvonal azért mégis inkább a szimpatikus kategória irányába billenti a mérleget. Az albumot vokalistaként is jegyző Bellóról legkésőbb az Anthrax '98-as Volume 8 lemezének rejtett bónusza, a lírai Pieces óta tudjuk, hogy tud énekelni, és rejlik is valami szívhezszólóan őszinte a torkában, így hangja itt is kellemesen cseng. Terjedelmi korlátai ugyanakkor párszor nyilvánvalóvá válnak, halld például a Part Of Me-t, ahol néha átmegy fülbántóan hamisba. Viszont cserébe pont ebben a nótában villant egy elég gyilkos gitárszólót Nita Strauss, szóval üsse kő, szódával elmegy a dolog. Nita mellett amúgy felbukkan az anyagon Russ „Satchel" Parrish (Steel Panther, Fight), Cristian Martucci és Gus G. is, sőt, a Late-ben még a két főhős egyik legnagyobb ikonja, Ace Frehley is tiszteletét teszi.
Különösebben nincs okom kötözködni ezzel az albummal, mert pont megfelelő annak, ami. De annál egy szemernyivel sem több.
Hozzászólások