Mivel általában igyekszem asap megismerkedni az éppen aktuális prog metal reménységekkel, könnyen lehet, hogy előbb-utóbb utamba akadt volna az Andromeda utolsó lemeze a Space Odyssey nélkül is, hiszen a Chimera album normális kiadónál jelent meg és ennek révén némi figyelem is hárult rá a rocksajtóban. Miután azonban meghallottam David Fremberg énekest az új Space Odyssey albumon, nem volt kérdés, hogy amit csak lehet, be kell szereznem az Andromedától.
Amúgy David nem a kezdetektől tagja a csapatnak, információim szerint az első anyagon még a Darkane nevű neothrash (és szerk. kedvenc) banda torka nyomta – ezt nem sikerült még meghallgatnom, de a David által újraénekelt verzió alapján bizony kíváncsi lennék rá.
A Chimera a harmadik rendes Andromeda lemez, tavaly adták ki, de már 2005 elején készen volt, nem csoda tehát, hogy a következő anyag már itt van a kanyarban – gyorsan értékeljük tehát ezt, mielőtt utolér minket a vadiúj cucc. Prog metal rajongók mindenesetre alaposan véssék eszükbe a zenekar nevét, mert amit itt hallunk csaknem 60 percben, az bizony csak és kizárólag a „first class deluxe prog metal" jelzővel illethető (azt hiszem, elszegődöm valamelyik metal kiadóhoz promószövegeket írni). Ha még azt is hozzáteszem (kell-e?), hogy a banda svéd, tényleg nem sok mondanivaló akad többé. Gondolkodás nélkül beruházhat, aki szereti az ilyesmit, de azért szólok róla pár keresetlen szót.
Említettük David vendégszereplését Richard Andersson projektjében. A releváns lemezismertetőben okkal méltattam a srác képességeit, nem kell tehát külön ecsetelnem, hogy itt sem vall szégyent. Ott ugye a Tony Martin fémjelezte Sabbath világával azonosult tökéletesen, itt pedig a komplex, elkalandozós, virgázós, de dalközpontúságra és közérthető dallamvilágra törekedő prog metalhoz nyomja a fantasztikus énektémákat. Jómagam egész életemet el tudnám azzal tölteni, hogy ilyen zenéket hallgatok oda-vissza, ezért véleményem nem feltétlenül mérvadó, de nem is kell, hogy az legyen: aki hasonlóan áll ehhez a stílushoz, nagyon is érteni fogja már ezen cikk alapján is, mitől olyan jó ez a muzsika és miért nem szabad kihagynia.
Meglepően új dolgokat nem hall a rutinos zenehallgató, de hát nincs is erre szükség: ha valakinek bejönnek a Dreamen túli progos dolgok és teszem azt visszasírja a Pain Of Salvation korai világát, akkor az Andromeda biztos befutó. Apropó, Dream: milyen érdekes párhuzam, hogy az öt tagból három – Fremberg, Martin Hedin billentyűs és Fabian Gustafsson basszer – a malmöi Zeneakadémián folytatott tanulmányok során ismerkedett össze, sőt, Hedin ma már tanít is ott. Ennyit arról, milyen tudással a hátuk mögött alapították meg a zenekart ezek a még ma is csak harmincas éveik közepe fele (sem) járó fiatalemberek. Persze a jóléti társadalom összes hátszele és a világ minden technikai tudása sem lenne elég, ha hiányozna a srácokból az a képesség, hogy épkézláb, élvezetes, magát minden komplexitása ellenére is hallgattató zenét tudjanak összerakni. A Chimera dalai ugyanis nagyon jól sikerültek, mérföldekkel jobbak, mint a már említett és David által újra felénekelt Extension Of A Wish nótái – ennek fényében ezer százalékosan biztos vagyok benne, hogy a következő album még nagyobbat fog robbanni.
Említettem volt ugye a POS korai világát – nos, mindezt sokkal metalosabb köntösben kell elképzelni és talán nem butaság megemlíteni az Ark nevét sem, hiszen a nem egyszer 8-9 percesre nyúló művek néha bizony vannak olyan őrülten összetettek, mint Tore Ostbyék némely szerzeménye. Mindazonáltal a szintén skandináv Spiral Architect betegesen Psychotic Waltz-os komplexitásától nem kell tartania annak, aki fázik a túl sűrű és követhetetlen muzsikától – az Andromeda legénysége, mint azt már fentebb említettem, törekszik a műfaj keretein belül lehetséges viszonylagos közérthetőségre. A Chimera nem alapmű, nem határozza meg hosszú évekre a prog metal fejlődését, nem etalon; viszont nagyon-nagyon jó lemez, szerethető és megunhatatlan; a mai zenefolyamot figyelembe véve pedig igenis kiemelkedő alkotás. Nem mondom, hogy kötelező meg ilyenek (milyen alapon tenném?), de mindenképpen kár lenne elszalasztani.
